Krist vendégségben
Írta: dorka Mikor? 09.08. Kategória? Fedeztetés, Fotóblog, Kristály, Remény

Miután Krist felborult a Zsófis terep után, úgy döntöttem, hogy nyugdíjazom. Persze ettől még kevésbé hajtós, kutyás terepekre megyünk. Csak „öregesen”. Illetve, ha már pihenés, akkor fedeztessük be. Megkérdeztem pár lovas ismerőst, hogy érdemes-e még ilyen korban (22 évesen) fedeztetni. Az páran azt mondták, simán, a mások pedig erősen ellenezték. Végül megkérdeztük P.M.-et, Vagány tulajdonosát, hogy mit gondol. Ő azt mondta mehet, ám ezentúl elviszi magához, hogy összeengedje a csődörrel, és akkor történjék a fedeztetés, amikor annak ideje van.  21-ére beszéltük meg, hogy elviszi magához Kristet, de az átcsúszott hétfőre. Amikor Krist gond nélkül felment a futóra, kicsit meglepődött. Több hisztire számított. Még megkapta az egy zsák zabját, aztán kigördült a futó.

Innentől kezdve Remi három napig depresszióban volt, alig evett, elég sűrűn hívta az anyját, illetve a kezdetben sokat tombolt. Mindezek ellenére a meleg napokon átvittem a kecskékhez, ott mégis társaságban van. Viszont ragaszkodóbb lett hozzám. Mondjuk ez a lovagláson nem változtatott semmit, de talán kevesebbet hisztizett, kevésbé húzott az elején hazafelé. Ezért egy nagyon szuper, laza kétórás, 16 km-es terepet tettünk meg gyönyörű tájjal és ismeretlen helyekkel. Csupán egy rossz szavam van rá: az út háromnegyed részénél találkoztunk két lóval, akik karámon belül tartózkodtak. És Remi onnan egy tapodtat se mozdult. Próbálkoztam mindennel, erősebb csizma, fejét elhúztam oldalra, hogy egyensúlyából kitérítsem, pálca. Semmi, sőt még neki állt feljebb. Jobb híján leszálltam róla és kivezettem a nem olyan messze levő kövesútra. Ott felszálltam a hátára és irány haza. Hazafelé találkoztam M. Pistivel, beszélgettünk egy kicsit. Otthon lenyergeltem, megkapta a zabját és ennyi.

Pénteken felhívtuk M.-t, mikor mehetünk ki hozzá meglátogatni Kristályt, de éppen nem volt a tanyán. Viszont így szólt: „Ennél a lónál aranyosabbat még nem láttam. Oda megy, ahova én szeretném, a vezetőszárat egyszer sem feszítette meg ellenkezésül…”

Másodikán viszont ő hívott minket: megtörtént a fedeztetés, aznap is és előtte nap is. Kétszer is! Egyszer kézből, egyszer pedig szabadon.  

Ezek után még egy hétig maradt Kristály. Ma hozták haza, én sajnos az egyetem miatt nem lehettem ott, de apum elmesélése alapján nagyon örültek egymásnak, rohangáltak a karámban.

Még a papírokat kell elrendezni és onnantól kezdve nincs más dolgunk, csak várni.

A lenti képek azután készültek, miután Kristet elvitték. Az oldalsó kép, pedig terepes.

Együtt a kecskékkel
Írta: dorka Mikor? 08.13. Kategória? Fotóblog, Kristály, Remény

A mostani meleget senki sem bírja épp ésszel, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve (na, jó nem, mert végiggondoltam, hogy milyen veszéllyel jár ez) átvittem a lovakat a kecskékhez. Ugyanis a karámban nem éri őket árnyék, ami ráadásul homokos is, szóval eléggé megvolt indokolva a helyváltoztatás. A beállóban pedig szintén elég magasra kúszott volna az a bizonyos hőmérő.

A kecskéknek két területük van, egy „kinti” és egy „benti”, és egy kapunk lehet területet váltani. Az első pár napra csak a bentibe gondoltam őket engedni, had szokják meg először azt. Elsőként körbenéztem, hogy van-e olyan növény, ami mérgező a lovak számára és miután konstatáltam, hogy semmi sem akadályozza azt, hogy új helyükre költözzenek, már cselekedtem is.

A kecskék bemenekültek, Remi pedig kiélvezte a nagy helyet: fel-alá rohangált, bakolt. Nem szívesen lettem volna a hátán. Aztán óránként, kétóránként kinéztem rájuk, egyik ilyen látogatáskor megmutattam nekik a nagy kád vizet. Aminek örültek is, ugyanis nem ittak, hanem magukra fröcskölték.

Etetésre visszavittem őket a helyükre, de előtte még tartottam Reminek egy szabadugrásos edzést. Amit ügyesen végigcsinált.

08.15: Olyannyira megszokták már egymás társaságát a kecskékkel, hogy együtt szénáznak. A „kinti” terület is megnyílt a lovak számára.

Csurom vizesen gyönyörű panoráma
Írta: dorka Mikor? 08.05. Kategória? D. Zsófi, Fotóblog, Kristály, Remény

Tegnap megbeszéltük Zsófival, hogy ma tartunk egy lovas napot. És hogy ő a Kristályra fog felülni. Aztán addig variáltam magamban, hogy úgy döntöttem, rábeszélem a Remire. Hatra beszéltük, hogy jön. Ma négykor rákezdett az eső, úgyhogy azon izgultam, hogy eláll-e, meg felszárad-e valamennyire hatig, mert mint már ismert, Remi eléggé pocsolyafóbiás. Szerencsére így történt, de azért Zsófi rákérdezett, hogy tuti jöjjön-e. Mondtam, hogy persze. Be is futott, én pedig vázoltam a tervet: ő megy Remivel. Először húzta a száját, de végül beleegyezett. Gyorsan kipakoltuk a cuccost, majd apu segítségével (Zsófi részéről) felnyergeltünk. Beszélgettünk, léptünk, ügettünk, ők vágtáztak, csináltunk jó pár képet. Tetszett Zsófinak Remi mozgása, azt mondta, érezni rajta az ügető beütést.

Remi sokszor bestoppolt a pocsolyák és a sötét foltok miatt, de úgy gondolom, annyira nem volt vészes. V.K. tanyája után megkérdeztem, hogy induljunk-e hazafelé, vagy menjünk tovább, mert (még) csak háromnegyed óránál tartottunk időben. Zsófi még nem szállt volna le a lóról, így tovább mentünk. A bokros út előtt szóltam, hogy inkább lépjünk, de ő elment vágtába, így kénytelen voltam követni őt Kristállyal. Domboztunk, domb tetején beszélgettünk vagy negyed órát, addig pihentek a lovak, majd lépésben tovább mentünk. Egy idő után újra elkezdtünk ügetni / vágtázni, még a behajló bokrok között is (ahol egyébként lépni szoktam), amikor megtörtént a baj. Zsófi kapott egy pofont egy alacsonyan lelógó, letört fától. Mikor odaértem hozzájuk (mert Kristállyal lassabban mentünk), rögtön ugrottam a nyeregből, hogy megfogjam a Remit, hogy Zsófi – aki egyébként a nyeregben maradt – kicsit össze tudja szedni magát. Kobakot cseréltünk, mert ami Zsófin elsőnek rajta volt, az leesett a földre, mert Reminek hála, hogy mindent szeret megrágni, nem nagyon lehet becsatolni, épp csak tartja magát.

Visszaszálltam a nyeregbe és továbbmentünk, de csak lépésben. A kanyargós út után egy egyenes szakaszra fordultunk, ahol fokozhattuk a tempót, de csak óvatosan, mert nem tudtam, merre kell hazafelé fordulni – amit el is tévesztettem, mert eggyel hamarabb fordultunk, ami egy vadászleshez vezetett. Miután átvergődtük magunkat az erdőn, rá is tértünk a hazafelé vezető útra. Itt Zsófi rendesen megengedte Remi és én se húztam vissza Kristályt, úgy ment, mint eddig nagyon ritkán. Ami, mint később kiderült, rendesen megerőltette. A kritikusabb helyeken léptünk.

A sarkon levő tanya előtt szóltam Zsófinak, hogy kutyák vannak, akik nem jönnek ki, de jobb az óvatosság. És milyen jól is tettük, hisz megint szétszedték a kerítést és kijöttek. Az egyik kutya „rátámadt” Remire, mire ő kirúgott felé, de szerencsére senkinek nem történt baja.

A kaszáló melletti úton még vágtáztak egyet Zsófiék, mi pedig lassabban, de követtük őket. Amikor is Kristály botlott egyet, de nem tudta magát visszakapni, ezért felborult, én meg túrtam a földet. Gyorsan felugrottam, Kristály is felállt, én viszont nem ültem fel rá, hogy megnézzem lépés közben, nincs-e baja. Semmi jelét nem láttam sántításnak, közben Zsófiék (akik már a kövesútnál voltak) is meglátták, hogy gyalogolok. Mikor odaértem hozzájuk, felszálltam Kristre, majd lépésben bementünk.

Bent a belső kapu előtt Remi megijedt attól, hogy a lábam odacsattant a nyereghez, megugrott, Zsófi pedig majdnem leesett. De sikerült nagy nehezen, a nyeregszarv segítségével visszaülnie. Ugyanis hosszúra engedett szárral, kengyelből kivett lábbal ült Remin, gondolván, hogy úgyse történik már semmi. Remin nincs olyan, hogy „úgyse”.

Bent félsötétben gyorsan lenyergeltük a lovakat, bevittük a cuccost, majd leültünk egy kicsit pihenni. Aztán Zsófi már ment is el.

Két óra alatt 13,85 km-t tettünk meg (tényleg nem siettünk). Az utolsó félórában annyira gyönyörű volt a táj. Az eső után feltörő pára félig eltakarta a fák törzsét és a talajt, ráadásul mindez a naplemente miatt narancssárgában úszott. A lovaglás során természetesen az összes utunkba kerülő ágról összeszedtük az összes vizet, úgyogy mire hazaértünk szétáztunk, megvolt az aznapi fürdés, és még hajat is mostunk.

Életveszélyes
Írta: dorka Mikor? 07.15. Kategória? Fotóblog, Remény

Mondta anyu, miután végignézte, hogy szerencsétlenkedik Remi a vasút előtt. Kezdődött mindez úgy, hogy apu mondta, hogy kimegy a földre traktorral, mert jön Vili bácsi, vinni a szénát. Én meg mondom, megmutatom neki a Remit (milyen hülye). Fel is nyergeltem őt angolba, majd el is indultunk. Gondoltam, hogy nem megyek a lucernán, mert elkezd vágtázni, aztán elkezd rodeózni, nekem meg ahhoz nem volt túl sok kedvem. Szépen mentünk lépésben, ügetni is próbáltam, de nem nagyon akart, úgyhogy lépés tovább. Aztán L. bácsinál a fiúk épp a Simsont túráztatták, amit Remi nem tudott mire vélni, úgyhogy leugrott a lucernaföldre. Próbáltam visszairányítani a betonra, de mielőtt rálépett volna, folyton egy ugrás kíséretében csinált egy hátraarcot. És nem egyszer próbálkoztam vele. Gondoltam, ha erre nem megy, akkor megyünk másik úton. Csakhogy ahol máskor mentünk, ott ágakkal eltorlaszolták az utat, hogy a terepmotorosok ne arra közlekedjenek. Hanem volt egy ösvény kitaposva (vélhetően a lovasok által). Ott át is mentünk az „akadályon”, végig a kerítés mellett. Kiértünk a betonra, de éppen láttam, hogy pirosan villog a vasútnál a lámpa. Mondom, de jó. Közelebb mentünk, egészen az elágazásig, aztán jött a vonat, Remi végignézte és eldöntötte magában, hogy csak azért sem fog átmenni a sínek felett. Mindezt úgy adta a tudtomra, hogy hátrált, dobálta az elejét, hátraarcot próbált csinálni. Én meg szépen lassan odaunszoltam a sínekhez. Ott bénázott, én meg ösztönből hátranéztem, hogy jön-e autó, mert mi közben ügyesen átmentünk a szemközti sávba. És hát az autó már ott volt mellettünk. Intettem, hogy bocsi, majd el is ment. Erre odajött anyu kocsival, hogy hát életveszélyes ez a ló stb… Na, az autó után Remi is megindult, látva, hogy nem annyira veszélyesek azok a sínek. Lementünk jobbra, a földesútra, ott végigléptünk, aztán átmentünk a föld mellett húzódó útra. Ott keringtünk, Remi rágta a zablát, mint egy idióta. Egyszerűen nem tudott nyugton lenni. Miután a futón voltak a szalmák, leszálltam, hogy had pihenjek, ne kelljen Remi hülyeségeire figyelni. Beszélgettem kicsit Vili bácsival, aztán ők is elmentek. Én visszaszálltam és elindultunk hazafelé. Ezúttal simán átment a sínek felett, ügettünk, betonon nem engedtem vágtázni. Hanem amikor lementünk a lucernára, akkor találkoztunk apuval, aki ugye traktorral ment hazafelé. Éreztem, hogy Remi izmai pattanásig feszülnek. Egy életem, egy halálom, engedtem a száron, ő meg kilőtt, mint egy puskagolyó. Kicsit félelmetes volt, ahogy lépésből (számomra kényelmetlenül és) hihetetlen gyors vágtába csap át. De szerencsére nem csinált semmit, csak rohant. Bár kicsit éreztem, hogy kontrollálatlanul, vagyis ha úgy tartja a kedve, simán elvisz. Aztán ahogy egyre közelebb értünk a tanyához, ő is úgy lassított, végén már úgy kellett nyüstölni, hogy vágtázzon tovább. Miután a szalmáknál leállítottam az endomondo-t, a két kerítés között is vágtáztunk még egyet. Lenyergeltem, átöltöztem és lerogytam a székre, mert még percekig dolgozott bennem az adrenalin.

A lucernát konkrétan másfél perc alatt szeltük át és 20 másodperc alatt gyorsult fel 4 km/h-ról 36 km/h-ra.

Vízbe csábítós terep
Írta: dorka Mikor? 07.11. Kategória? Fotóblog, K. Zsófi, Kristály, Remény

Ma rögtön lovas verseny és mozi után öltöztünk, nyergeltünk és ültünk lóra. Mára Sóstót és környékét terveztük. Odafelé a lucernáson szép nyugisan vágtázgattunk (tényleg rájött a lassú vágta lényegére), aztán a betonon léptünk. A vasútnál Remi kicsit ráparázott a sínekre, de Krist után átsétált rajtuk. A vasút után rögtön lekanyarodtunk balra és a göröngyös talajon léptünk tovább. Én Zsófinak mutogattam, hogy na, ebbe fog Krist felbotlani és a legtöbb be is igazolódott. Miután a szembe jövő néni összeszedte a kutyáját és elhagytuk őket, elindultunk ügetésben / vágtában, de Remi mindig valamiért bestoppolt és Krist is szórakozott Zsófival, így maradtunk a lassabb ügetésnél, majd később a szűkebb résznél visszaváltottunk lépésre. A főútnál kérdeztem Zsófit, hogy elinduljunk hazafelé, vagy menjünk át az úton a város felé. Neki mindegy volt, úgyhogy természetesen tovább mentünk. Itt már óvatosan mertünk ügetni / vágtázni, de azért figyeltem Remi jelzéseit, mikor akad ki a kerítésen belüli kutyák ugatásától, de nem történt semmi baj.

Hazafelé bementünk a Sóstóra, én már a kapunál leszálltam, mert nem volt teljesen kinyitva a két szárny és nem hittem, hogy koccanás nélkül átérünk rajta. Bent a parton próbáltam Remit becsábítani a vízbe, de nem sikerült, pedig egészen a széléig odamerészkedett nagy unszolásomra. Fröcsköltem rá a vizet, ő meg az orrával hangosan fújtatott, de nem sikerült meggyőzni. Na majd máskor, máshol (mert a Sóstóban nem lehet állatot úsztatni). Közben persze Zsófi Kristet nyüstölte, de ő is ellenkezett. Mint mindig. Aztán fényképeztünk, vagyis Zsófit fényképeztem. Majd elindultunk hazafelé. Én továbbra is vezettem Remit a hátsó kijáratig, csak utána ültem fel rá. A vasúttól már ugyanaz volt, mint az elején: betonon lépés, lucernán vágta, de ezentúl gyorsabban mentünk.

Most kevesebbet, 8 km-t tettünk meg kicsivel több, mint egy óra alatt. A lovak se izzadtak le annyira, én viszont eléggé izomlázas voltam, már lovaglás előtt is, utána meg pláne.

A kép Zsófi Instagramjáról való.


EquestrianBlog

Régóta lovagolok, a pontos idejét nem tudom, de ha jól gondolom, akkor kétezer-hétben ültem először lóra lovaglás céljából. És azóta rabja vagyok ennek a sportnak, hobbinak, életformának, vagy csak egy buta időtöltésnek, ki hogyan gondolja. Az első lóra ülés után, egy évre rá cseréltem első lovamat, Kristályt - ekkor mindössze 13 éves voltam. Két év múlva megszületett Remény, aki mára már kész hölgy lett a maga hisztijeivel. Kristen angol stílusban lovagolok, Remin pedig a western és angol stílusban is (egyedül általában az utóbbiban, míg társaságban az előbbiben).

Rajtuk kívül még van két kutyám: Lady és Beni. Lady-t összesprórolt pénzből vettem. A tanya ékessége, hiszen ő egy skótjuhász. Bár kiállításra tenyésztették, jelleme miatt nem vezethetem fel, így inkább tanításában lelem örömöm, már amikor ő is szeretné. De én így szeretem őt. Beni egy nagy bohóc. Imádom a játékos fejét, hogy mindig csóvál, és ő az egyetlen kutyu (vagy mégsem), aki hozza a labdát. Vele agilityzek, nagyon fogékony mindenre, hihetetlen gyorsan tanul. Ebben is Pankára üt.

 

FőoldalFacebookBloglovin
A halál nem más, mint álom!

Pankát úgy kaptam, mikor tizenkét éves voltam. Ő volt az első kutyám, vele tanultam meg, hogy egy állat jó barát is lehet, hiszen előtte alig volt kapcsolatom állatokkal. Ő mutatta meg nekem a kutyatanítás örömeit és nehézségeit. Ragaszkodó, pontos és hű társ. Vele agilityztem, bármire mutattam, felugrott rá vagy átugrott rajta. De sok vezényszót is ismert: az alapokat (ül, fekszik, maradj), a pacsit, fordulj. Sok ismerősünket, ha nem az agilityvel, akkor télen a szánkózással nyűgöztük le (amíg elbírt). Remek első-kutyát ismertem meg személyében.

Nyilatkozat

» A EquestrianBlogon megtalálható bejegyzések, képek mind a honlap tulajdona. A képeket elkérés után szívesen odaadom. 

© equestrianblog.bplaced.net

Bejelentkezés