Kutyával terepen
Írta: dorka Mikor? 03.27. Kategória? Beni, Kristály, Lady

Minap találkoztam ismerősömmel terepen, éppen Kristállyal és Benivel voltam kint. Beszélgettünk egy kicsit és megkérdezte, hogy hogyan szoktattam rá Benit arra, hogy póráz nélkül jön velem terepre.

Ennek igazából nincs nagy története. Lényegében csak annyi, hogy pár éve Panka elkezdett utánunk lopakodni, amit sajnos későn vettem észre, ugyanis már olyan távolságban voltunk a tanyától, hogy a „Befelé!” már mit sem ért (a bekötőn ez még hatásos, de mondjuk fél kilométerre a tanyától már felesleges hazaküldenem őt, mert nem fog hazamenni), így az ő legnagyobb örömére utánunk jöhetett. Ebből később már az lett, hogy direkt hívtam, hogy jöjjön velünk, mégpedig azért, hogy az esetleges kóbor kutyákat lefoglalja, amíg én a lóval kicsit odébb megyek, hogy ne legyen baj. Meg hát a társaság miatt is.

Aztán megszületett Beni és legközelebb már azt vettem észre, hogy mikor a Pankát hívom, jön ő is. Idővel Panka elment, de Beni még nagyobb lelkesedéssel jönne velünk, ugyanis amikor Kristet nyergelem (már akkor!) elkezd körülöttem ugrálni, aztán amikor már fent ülök Kristály hátán, akkor meg már teljes extázisba kerül. Ugrál, ugat, előrefut, Ladyt is bevonja a játékba.

Terepen szerencsére nincs baj vele, de vadászkutya lévén, amikor szagot fog, nem érdekli, hogy útban van és Kristály kis híján nekimegy, az utolsó pillanatban tér ki előle.  Ilyenkor kicsit leszidom a kutyát, de nem nagyon hatja meg. Sokszor hátranéz, hogy merre járunk, mikor mi lépésben megyünk és emiatt lemaradunk tőle. Amikor pedig rámegyünk egy-egy leágazásra, de ő tovább megy egyenesen, csak szólok neki, ekkor ő rögtön kapcsol és rohan utánunk.

Ladynél viszont teljesen más a helyzet. Ő egy mimózalelkű kutya. Bár az elején velünk tart, amint elindulunk ügetésben, vagy megijed valamitől, fogja magát és hazamegy, akármilyen messze vagyunk a tanyától.

A lovak oldaláról tekintve Kristálynál az a szerencse, hogy tapasztalt ló, nem ijed meg attól, ha a kutya felveri a vadat, vagy ha utánunk rohan és attól se, ha Beni hirtelen bukkan fel egy bokor mögül. Mondjuk, amikor Beni előttünk halad, néha rá szokott kapcsolni a tempóra, de ez még egészen belefér. Reminél pedig még nem tervezem a kutyá(ka)t magammal vinni.

Úgy gondolom, ahhoz, hogy a kutya probléma nélkül velünk jöjjön terepre, elsősorban bízni kell benne, másod sorban a kutyának bizonyos szintű engedelmességet kell mutatnia felénk (legfőképp a visszahívás sikeres megléte a fontos). Persze ehhez az is fontos, hogy a ló is kutya- és terepbiztos legyen.

Krist vendégségben
Írta: dorka Mikor? 09.08. Kategória? Fedeztetés, Fotóblog, Kristály, Remény

Miután Krist felborult a Zsófis terep után, úgy döntöttem, hogy nyugdíjazom. Persze ettől még kevésbé hajtós, kutyás terepekre megyünk. Csak „öregesen”. Illetve, ha már pihenés, akkor fedeztessük be. Megkérdeztem pár lovas ismerőst, hogy érdemes-e még ilyen korban (22 évesen) fedeztetni. Az páran azt mondták, simán, a mások pedig erősen ellenezték. Végül megkérdeztük P.M.-et, Vagány tulajdonosát, hogy mit gondol. Ő azt mondta mehet, ám ezentúl elviszi magához, hogy összeengedje a csődörrel, és akkor történjék a fedeztetés, amikor annak ideje van.  21-ére beszéltük meg, hogy elviszi magához Kristet, de az átcsúszott hétfőre. Amikor Krist gond nélkül felment a futóra, kicsit meglepődött. Több hisztire számított. Még megkapta az egy zsák zabját, aztán kigördült a futó.

Innentől kezdve Remi három napig depresszióban volt, alig evett, elég sűrűn hívta az anyját, illetve a kezdetben sokat tombolt. Mindezek ellenére a meleg napokon átvittem a kecskékhez, ott mégis társaságban van. Viszont ragaszkodóbb lett hozzám. Mondjuk ez a lovagláson nem változtatott semmit, de talán kevesebbet hisztizett, kevésbé húzott az elején hazafelé. Ezért egy nagyon szuper, laza kétórás, 16 km-es terepet tettünk meg gyönyörű tájjal és ismeretlen helyekkel. Csupán egy rossz szavam van rá: az út háromnegyed részénél találkoztunk két lóval, akik karámon belül tartózkodtak. És Remi onnan egy tapodtat se mozdult. Próbálkoztam mindennel, erősebb csizma, fejét elhúztam oldalra, hogy egyensúlyából kitérítsem, pálca. Semmi, sőt még neki állt feljebb. Jobb híján leszálltam róla és kivezettem a nem olyan messze levő kövesútra. Ott felszálltam a hátára és irány haza. Hazafelé találkoztam M. Pistivel, beszélgettünk egy kicsit. Otthon lenyergeltem, megkapta a zabját és ennyi.

Pénteken felhívtuk M.-t, mikor mehetünk ki hozzá meglátogatni Kristályt, de éppen nem volt a tanyán. Viszont így szólt: „Ennél a lónál aranyosabbat még nem láttam. Oda megy, ahova én szeretném, a vezetőszárat egyszer sem feszítette meg ellenkezésül…”

Másodikán viszont ő hívott minket: megtörtént a fedeztetés, aznap is és előtte nap is. Kétszer is! Egyszer kézből, egyszer pedig szabadon.  

Ezek után még egy hétig maradt Kristály. Ma hozták haza, én sajnos az egyetem miatt nem lehettem ott, de apum elmesélése alapján nagyon örültek egymásnak, rohangáltak a karámban.

Még a papírokat kell elrendezni és onnantól kezdve nincs más dolgunk, csak várni.

A lenti képek azután készültek, miután Kristet elvitték. Az oldalsó kép, pedig terepes.

Együtt a kecskékkel
Írta: dorka Mikor? 08.13. Kategória? Fotóblog, Kristály, Remény

A mostani meleget senki sem bírja épp ésszel, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve (na, jó nem, mert végiggondoltam, hogy milyen veszéllyel jár ez) átvittem a lovakat a kecskékhez. Ugyanis a karámban nem éri őket árnyék, ami ráadásul homokos is, szóval eléggé megvolt indokolva a helyváltoztatás. A beállóban pedig szintén elég magasra kúszott volna az a bizonyos hőmérő.

A kecskéknek két területük van, egy „kinti” és egy „benti”, és egy kapunk lehet területet váltani. Az első pár napra csak a bentibe gondoltam őket engedni, had szokják meg először azt. Elsőként körbenéztem, hogy van-e olyan növény, ami mérgező a lovak számára és miután konstatáltam, hogy semmi sem akadályozza azt, hogy új helyükre költözzenek, már cselekedtem is.

A kecskék bemenekültek, Remi pedig kiélvezte a nagy helyet: fel-alá rohangált, bakolt. Nem szívesen lettem volna a hátán. Aztán óránként, kétóránként kinéztem rájuk, egyik ilyen látogatáskor megmutattam nekik a nagy kád vizet. Aminek örültek is, ugyanis nem ittak, hanem magukra fröcskölték.

Etetésre visszavittem őket a helyükre, de előtte még tartottam Reminek egy szabadugrásos edzést. Amit ügyesen végigcsinált.

08.15: Olyannyira megszokták már egymás társaságát a kecskékkel, hogy együtt szénáznak. A „kinti” terület is megnyílt a lovak számára.

Csurom vizesen gyönyörű panoráma
Írta: dorka Mikor? 08.05. Kategória? D. Zsófi, Fotóblog, Kristály, Remény

Tegnap megbeszéltük Zsófival, hogy ma tartunk egy lovas napot. És hogy ő a Kristályra fog felülni. Aztán addig variáltam magamban, hogy úgy döntöttem, rábeszélem a Remire. Hatra beszéltük, hogy jön. Ma négykor rákezdett az eső, úgyhogy azon izgultam, hogy eláll-e, meg felszárad-e valamennyire hatig, mert mint már ismert, Remi eléggé pocsolyafóbiás. Szerencsére így történt, de azért Zsófi rákérdezett, hogy tuti jöjjön-e. Mondtam, hogy persze. Be is futott, én pedig vázoltam a tervet: ő megy Remivel. Először húzta a száját, de végül beleegyezett. Gyorsan kipakoltuk a cuccost, majd apu segítségével (Zsófi részéről) felnyergeltünk. Beszélgettünk, léptünk, ügettünk, ők vágtáztak, csináltunk jó pár képet. Tetszett Zsófinak Remi mozgása, azt mondta, érezni rajta az ügető beütést.

Remi sokszor bestoppolt a pocsolyák és a sötét foltok miatt, de úgy gondolom, annyira nem volt vészes. V.K. tanyája után megkérdeztem, hogy induljunk-e hazafelé, vagy menjünk tovább, mert (még) csak háromnegyed óránál tartottunk időben. Zsófi még nem szállt volna le a lóról, így tovább mentünk. A bokros út előtt szóltam, hogy inkább lépjünk, de ő elment vágtába, így kénytelen voltam követni őt Kristállyal. Domboztunk, domb tetején beszélgettünk vagy negyed órát, addig pihentek a lovak, majd lépésben tovább mentünk. Egy idő után újra elkezdtünk ügetni / vágtázni, még a behajló bokrok között is (ahol egyébként lépni szoktam), amikor megtörtént a baj. Zsófi kapott egy pofont egy alacsonyan lelógó, letört fától. Mikor odaértem hozzájuk (mert Kristállyal lassabban mentünk), rögtön ugrottam a nyeregből, hogy megfogjam a Remit, hogy Zsófi – aki egyébként a nyeregben maradt – kicsit össze tudja szedni magát. Kobakot cseréltünk, mert ami Zsófin elsőnek rajta volt, az leesett a földre, mert Reminek hála, hogy mindent szeret megrágni, nem nagyon lehet becsatolni, épp csak tartja magát.

Visszaszálltam a nyeregbe és továbbmentünk, de csak lépésben. A kanyargós út után egy egyenes szakaszra fordultunk, ahol fokozhattuk a tempót, de csak óvatosan, mert nem tudtam, merre kell hazafelé fordulni – amit el is tévesztettem, mert eggyel hamarabb fordultunk, ami egy vadászleshez vezetett. Miután átvergődtük magunkat az erdőn, rá is tértünk a hazafelé vezető útra. Itt Zsófi rendesen megengedte Remi és én se húztam vissza Kristályt, úgy ment, mint eddig nagyon ritkán. Ami, mint később kiderült, rendesen megerőltette. A kritikusabb helyeken léptünk.

A sarkon levő tanya előtt szóltam Zsófinak, hogy kutyák vannak, akik nem jönnek ki, de jobb az óvatosság. És milyen jól is tettük, hisz megint szétszedték a kerítést és kijöttek. Az egyik kutya „rátámadt” Remire, mire ő kirúgott felé, de szerencsére senkinek nem történt baja.

A kaszáló melletti úton még vágtáztak egyet Zsófiék, mi pedig lassabban, de követtük őket. Amikor is Kristály botlott egyet, de nem tudta magát visszakapni, ezért felborult, én meg túrtam a földet. Gyorsan felugrottam, Kristály is felállt, én viszont nem ültem fel rá, hogy megnézzem lépés közben, nincs-e baja. Semmi jelét nem láttam sántításnak, közben Zsófiék (akik már a kövesútnál voltak) is meglátták, hogy gyalogolok. Mikor odaértem hozzájuk, felszálltam Kristre, majd lépésben bementünk.

Bent a belső kapu előtt Remi megijedt attól, hogy a lábam odacsattant a nyereghez, megugrott, Zsófi pedig majdnem leesett. De sikerült nagy nehezen, a nyeregszarv segítségével visszaülnie. Ugyanis hosszúra engedett szárral, kengyelből kivett lábbal ült Remin, gondolván, hogy úgyse történik már semmi. Remin nincs olyan, hogy „úgyse”.

Bent félsötétben gyorsan lenyergeltük a lovakat, bevittük a cuccost, majd leültünk egy kicsit pihenni. Aztán Zsófi már ment is el.

Két óra alatt 13,85 km-t tettünk meg (tényleg nem siettünk). Az utolsó félórában annyira gyönyörű volt a táj. Az eső után feltörő pára félig eltakarta a fák törzsét és a talajt, ráadásul mindez a naplemente miatt narancssárgában úszott. A lovaglás során természetesen az összes utunkba kerülő ágról összeszedtük az összes vizet, úgyogy mire hazaértünk szétáztunk, megvolt az aznapi fürdés, és még hajat is mostunk.

Lovat cseréltünk
Írta: dorka Mikor? 07.12. Kategória? K. Zsófi, Kristály, Remény

Mivel tegnap nem csinált semmit Remi, ezért felajánlottam Zsófinak, mi lenne, ha ma kipróbálná Remit, én meg megyek Kristályon. Ebben közrejátszott az is, hogy mivel régen lovagoltam western nyeregben, ezért kegyetlen izomlázas volt a belső combom és a hátam, ami miatt egy kis megnyugvást kerestem Kristen. Egyébként Zsófi örömmel egyezett bele, hogy Remire üljön.

Apu segítségével felnyergeltük a lovakat, majd elindultunk. Zsófi az elején túl gyorsnak tartotta Remi lépését, én meg rávilágítottam, hogy hát ezért szoktunk mi mindig annyira elől lenni. Elindultunk a lucernáson. Zsófi beleegyezésével kezdtünk el ügetni / vágtázni. Remi elvitte vágtában balra, én meg korrigáltam, hogy rövidebb szárat vegyen fel, mert bár western felszerelést használnak, attól még angol szárkezeléssel kell irányítani a lovat. L. bácsiéknál átmentünk az úton, majd a lekaszált lucernán megint gyorsabb tempót vettünk fel, de Remi megint elhúzott balra, de ezt még egy bakolással is megspékelte, ezért inkább léptünk. Miután mindketten lenyugodtunk (azért én féltettem a leányzót), a legelőn simán, lassan ügettünk. Zsófi is inkább visszahúzta Remit, hogy ne bolondozzon. Rátértünk a bekötőre, ahol egyenes vonalon lehetőség volt nyugodtan vágtázni, amire áldásomat is adtam, had fáradjon a kicsike. A bekötő vége felé mondtam, hogy a kereszteződésnél lépés, erre pár méterrel a másik út előtt, tőlünk megijedve, madarak röppentek fel az erdőből, mire Remi ugrott egy hatalmasat, sőt még Krist, a buddha is megugrott egy picit. Lépésben átmentünk a bokrokkal árnyékolt úton, majd a villanynak kivágott erdősávon fordultunk hazafelé. A magas dohány és a kivágott fenyők miatt lépésben, ahol meg tiszta volt az út, ott ügetésben / vágtában lovagoltunk. Kövesútnál feltettem a kérdést, hogy menjünk-e hazafelé, vagy induljunk tovább. Zsófinak mindegy volt, ezért továbbmentünk egy, a mélyhomok miatt fárasztó úton. Gyorsan végigértünk rajta, Remi lassúvágtázott, én meg Kristre ügyeltem, hogy ha nem muszáj, akkor inkább ne menjen a homokban, így is elég sokat botladozik mostanában. Az előbb feltett kérdés megint elhangzott, hiszen egy újabb kereszteződésben voltunk, de megint mindegy volt, úgyhogy mentünk tovább. A következő lehetőségnél balra kanyarodtunk, mert közben kitaláltam, hogy dombozni fogunk. Mielőtt rátérhettünk volna a lovas ösvényre, Remény megint hozta a formáját, ugyanis megint megijedt olyan dologtól, ami szinte ott se volt. Utána azon nevettünk, hogy mikor már az ember azt hinné, hogy lenyugodott a ló, és a lovas is elkezdene lazítani, akkor megint történik valami, ami miatt újra figyelni kell. Ezért mondogatom én azt, hogy míg Kristen lazítok, meg pihenek, Remi meg mindig megdolgoztat. Ezt bizonyítja az is, hogy csak Remi lovaglása után vagyok izomlázas…

Nehezen találtam rá a lovas ösvényre, mert eléggé el volt hanyagolva, de ahol jobban látszódott a nyom, ott ügetésben mentünk. Miután rátértünk az autó által kitaposott útra, ugyanúgy haladtunk, mint pénteken.

Azért a végére mindkét ló rendesen lefáradt, pláne mert a szokással ellentétben, most tíz óra után lovagoltunk. Ma 10,8 km-t tettünk meg egy és negyed óra alatt.

Úgy gondolom, mivel ma Zsófi ügyesen fent maradt Reményen, ezért ha legközelebb jön, akkor majd felváltva fogjuk a lovakat lovagolni.


EquestrianBlog

Régóta lovagolok, a pontos idejét nem tudom, de ha jól gondolom, akkor kétezer-hétben ültem először lóra lovaglás céljából. És azóta rabja vagyok ennek a sportnak, hobbinak, életformának, vagy csak egy buta időtöltésnek, ki hogyan gondolja. Az első lóra ülés után, egy évre rá cseréltem első lovamat, Kristályt - ekkor mindössze 13 éves voltam. Két év múlva megszületett Remény, aki mára már kész hölgy lett a maga hisztijeivel. Kristen angol stílusban lovagolok, Remin pedig a western és angol stílusban is (egyedül általában az utóbbiban, míg társaságban az előbbiben).

Rajtuk kívül még van két kutyám: Lady és Beni. Lady-t összesprórolt pénzből vettem. A tanya ékessége, hiszen ő egy skótjuhász. Bár kiállításra tenyésztették, jelleme miatt nem vezethetem fel, így inkább tanításában lelem örömöm, már amikor ő is szeretné. De én így szeretem őt. Beni egy nagy bohóc. Imádom a játékos fejét, hogy mindig csóvál, és ő az egyetlen kutyu (vagy mégsem), aki hozza a labdát. Vele agilityzek, nagyon fogékony mindenre, hihetetlen gyorsan tanul. Ebben is Pankára üt.

 

FőoldalFacebookBloglovin
A halál nem más, mint álom!

Pankát úgy kaptam, mikor tizenkét éves voltam. Ő volt az első kutyám, vele tanultam meg, hogy egy állat jó barát is lehet, hiszen előtte alig volt kapcsolatom állatokkal. Ő mutatta meg nekem a kutyatanítás örömeit és nehézségeit. Ragaszkodó, pontos és hű társ. Vele agilityztem, bármire mutattam, felugrott rá vagy átugrott rajta. De sok vezényszót is ismert: az alapokat (ül, fekszik, maradj), a pacsit, fordulj. Sok ismerősünket, ha nem az agilityvel, akkor télen a szánkózással nyűgöztük le (amíg elbírt). Remek első-kutyát ismertem meg személyében.

Nyilatkozat

» A EquestrianBlogon megtalálható bejegyzések, képek mind a honlap tulajdona. A képeket elkérés után szívesen odaadom. 

© equestrianblog.bplaced.net

Bejelentkezés