EquestrianBlog
Hisztis
2015. október 18., vasárnap
Olvasási idő: 2 perc

Sokszor hívtam már Remit hisztisnek. És meg is érdemli. Ugyanis kitaláltam, hogyha sütni fog a nap, akkor csinálunk apuval képeket rólam meg Remiről lovaglás közben.

Tegnap délután ki is sütött a nap, elő is kerestem aput és nekiálltunk nyergelni. De mire felnyergeltünk (ami azt jelenti, hogy én nyergeltem, ő meg nézett), addigra el is borult az ég. Mindegy, gondoltam, ha már felnyergeltem, kimegyünk. A szomszéd fenyvesben gondoltam a képeket csinálni. El is indultunk.

Mivel újabban esett, ezért a bekötő homokos részén egy igen nagy sárfolt alakult ki, de az is inkább már csak egy fekete paca volt, mint pocsolya. És mint tudjuk, Remi utálja a pocsolyákat. Én meg pont akkor határoztam el, hogy azon a „tócsán” igenis átmegyünk. Egy ideig a hátán szenvedtem vele (sőt még apu is majdnem kiszállt az autóból, hogy segítsen, én meg visszautasítottam), de Remi meg nagyon ellenkezett, ezért leszálltam róla és átvezettem a „rémes” dolog felett. Nem mondom, hogy nem ellenkezett, de átjött velem. Ezután visszaszálltam és hátról meggyőztem, hogy nem is olyan vészes a dolog. Még többször átmentünk a nedves föld felett, hogy biztos legyen a dolog, majd tovább mentünk. Persze apu jött mögöttünk kocsival.

A földünk mellett levő földesúton keresztül terveztem az erdőig elmenni (apu egyel arrébb húzódó úton ment), ami pechemre teli volt sárfoltokkal. Az út negyedénél találkoztam a volt tanárommal, aki a drónját próbálgatta. Beszélgettünk egy kicsit, majd továbbindultam az úton. Aztán Remi begőzölt, hogy nem engedem rá a fűre, a foltoktól meg pláne, úgyhogy elkezdett tombolni, én meg az egyik négylábas felugrásnál megadtam magam. Elég nagyot zökkentem. Míg én próbáltam összeszedni magam, apu elindult értem, mert látta, hogy Remi lovas nélkül rohan haza, közben a tanárúr is kérdezte (vagyis odakiabált), hogy hogy vagyok. Szerencsére nem lett semmi bajom azon kívül, hogy beszorult a levegő. Beszálltam az autóba, majd bementünk a tanyába. Remit a karámnál találtuk meg, én pedig felültem rá, már csak azért is, hogy nehogy azt higgye, hogy miután ledobta a lovast, vége van a munkának, meg hát azért is, mert ilyenkor vissza kell szállni.

Még a rozsföldön (régebben lucernás / legelő) lovagoltam Remivel, vágtánál néha bebakolt (de nem ért váratlanul). Közben apu fényképezett. Miután Remi a mély homok miatt eléggé leizzadt, leléptettem, majd lenyergeltem és beengedtem a karámba.

Krist vendégségben
2015. szeptember 8., kedd
Olvasási idő: 2 perc

Miután Krist felborult a Zsófis terep után, úgy döntöttem, hogy nyugdíjazom. Persze ettől még kevésbé hajtós, kutyás terepekre megyünk. Csak „öregesen”. Illetve, ha már pihenés, akkor fedeztessük be. Megkérdeztem pár lovas ismerőst, hogy érdemes-e még ilyen korban (22 évesen) fedeztetni. Az páran azt mondták, simán, a mások pedig erősen ellenezték. Végül megkérdeztük P.M.-et, Vagány tulajdonosát, hogy mit gondol. Ő azt mondta mehet, ám ezentúl elviszi magához, hogy összeengedje a csődörrel, és akkor történjék a fedeztetés, amikor annak ideje van.  21-ére beszéltük meg, hogy elviszi magához Kristet, de az átcsúszott hétfőre. Amikor Krist gond nélkül felment a futóra, kicsit meglepődött. Több hisztire számított. Még megkapta az egy zsák zabját, aztán kigördült a futó.

Innentől kezdve Remi három napig depresszióban volt, alig evett, elég sűrűn hívta az anyját, illetve a kezdetben sokat tombolt. Mindezek ellenére a meleg napokon átvittem a kecskékhez, ott mégis társaságban van. Viszont ragaszkodóbb lett hozzám. Mondjuk ez a lovagláson nem változtatott semmit, de talán kevesebbet hisztizett, kevésbé húzott az elején hazafelé. Ezért egy nagyon szuper, laza kétórás, 16 km-es terepet tettünk meg gyönyörű tájjal és ismeretlen helyekkel. Csupán egy rossz szavam van rá: az út háromnegyed részénél találkoztunk két lóval, akik karámon belül tartózkodtak. És Remi onnan egy tapodtat se mozdult. Próbálkoztam mindennel, erősebb csizma, fejét elhúztam oldalra, hogy egyensúlyából kitérítsem, pálca. Semmi, sőt még neki állt feljebb. Jobb híján leszálltam róla és kivezettem a nem olyan messze levő kövesútra. Ott felszálltam a hátára és irány haza. Hazafelé találkoztam M. Pistivel, beszélgettünk egy kicsit. Otthon lenyergeltem, megkapta a zabját és ennyi.

Pénteken felhívtuk M.-t, mikor mehetünk ki hozzá meglátogatni Kristályt, de éppen nem volt a tanyán. Viszont így szólt: „Ennél a lónál aranyosabbat még nem láttam. Oda megy, ahova én szeretném, a vezetőszárat egyszer sem feszítette meg ellenkezésül…”

Másodikán viszont ő hívott minket: megtörtént a fedeztetés, aznap is és előtte nap is. Kétszer is! Egyszer kézből, egyszer pedig szabadon.

Ezek után még egy hétig maradt Kristály. Ma hozták haza, én sajnos az egyetem miatt nem lehettem ott, de apum elmesélése alapján nagyon örültek egymásnak, rohangáltak a karámban.

Még a papírokat kell elrendezni és onnantól kezdve nincs más dolgunk, csak várni.

A lenti képek azután készültek, miután Kristet elvitték. Az oldalsó kép, pedig terepes.

Visszautasítások sorozata
2015. szeptember 6., vasárnap
Olvasási idő: 2 perc

Valamikor tavasszal kitaláltam, hogy mi lenne, ha Remiből ugrólovat faragnánk. Tehetséges kisbéri az apja, ügető az anyja, úgyhogy elvileg a hajlam megvan az ugrásra és még gyors is. Mindenek előtt meg kellene nézni, hogy van-e az egészhez kedve. De hát ahhoz nincs olyan körülmény a tanyán, csak a lovardában.

Egy elég komoly vizsga előtti napon, június 17-én mentünk be Robihoz, hogy mi lenne, ha behoznánk a Remit és majd az ügyesebb lányok lovagolják, hiszen már be van lovagolva, csak néha hisztis. Azt mondta, majd ha hazajövök a vizsgáról, kijön a tanyára és megnézi a lovat alattam, aztán majd eldönti, hogy oké-e vagy sem. Ebből nem lett semmi.

Közben eltelt a nyár, kérdezgettük a lovas ismerősöket, hogy kihez lehetne bevinni Remit, ki tudná őt kipróbálni. Én folyton T. Pali bácsit mondtam, hogy őt kérdezzük meg, de előbb valaki mást ajánlottak. N. S.-t.

Aztán augusztus 27-én megint bementem a lovardába. Csajokat kérdeztem, hogy merre van S. Meg is találtam őt és felvezettem neki, hogy van egy 5 éves, Vagány apaságú lovunk stb. Nagyon nem érdekelte a mondandóm, hanem közölte, hogy két hónap múlva keressem meg újra.

Őszintén szólva kicsit el voltam keseredve. Na, nem azért, amit mondott. De nem adtam fel. Nagyon eltökélt voltam, hogy megkeressük Pali bácsit és tőle fogunk tanácsot kérni.

A héten egyik ismerősünknek is felvázoltuk a bajunkat, aki felajánlotta, hogy lovagoljak át hozzá szombaton és majd nála szabadon ugróban megnézzük, mit produkál. Csak hát tegnap esett az eső, úgyhogy ez is elmaradt.

Most Pali bácsin a sor. Erről majd egy másik bejegyzésben.

Együtt a kecskékkel
2015. augusztus 13., csütörtök
Olvasási idő: 2 perc

A mostani meleget senki sem bírja épp ésszel, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve (na, jó nem, mert végiggondoltam, hogy milyen veszéllyel jár ez) átvittem a lovakat a kecskékhez. Ugyanis a karámban nem éri őket árnyék, ami ráadásul homokos is, szóval eléggé megvolt indokolva a helyváltoztatás. A beállóban pedig szintén elég magasra kúszott volna az a bizonyos hőmérő.

A kecskéknek két területük van, egy „kinti” és egy „benti”, és egy kapun lehet területet váltani. Az első pár napra csak a bentibe gondoltam őket engedni, had szokják meg először azt. Elsőként körbenéztem, hogy van-e olyan növény, ami mérgező a lovak számára és miután konstatáltam, hogy semmi sem akadályozza azt, hogy új helyükre költözzenek, már cselekedtem is.

A kecskék bemenekültek, Remi pedig kiélvezte a nagy helyet: fel-alá rohangált, bakolt. Nem szívesen lettem volna a hátán. Aztán óránként, kétóránként kinéztem rájuk, egyik ilyen látogatáskor megmutattam nekik a nagy kád vizet. Aminek örültek is, ugyanis nem ittak, hanem magukra fröcskölték.

Etetésre visszavittem őket a helyükre, de előtte még tartottam Reminek egy szabadugrásos edzést. Amit ügyesen végigcsinált.

08.15: Olyannyira megszokták már egymás társaságát a kecskékkel, hogy együtt szénáznak. A „kinti” terület is megnyílt a lovak számára.

Csurom vizesen gyönyörű panoráma
2015. augusztus 5., szerda
Olvasási idő: 4 perc

Tegnap megbeszéltük Zsófival, hogy ma tartunk egy lovas napot. És hogy ő a Kristályra fog felülni. Aztán addig variáltam magamban, hogy úgy döntöttem, rábeszélem a Remire. Hatra beszéltük, hogy jön. Ma négykor rákezdett az eső, úgyhogy azon izgultam, hogy eláll-e, meg felszárad-e valamennyire hatig, mert mint már ismert, Remi eléggé pocsolyafóbiás. Szerencsére így történt, de azért Zsófi rákérdezett, hogy tuti jöjjön-e. Mondtam, hogy persze. Be is futott, én pedig vázoltam a tervet: ő megy Remivel. Először húzta a száját, de végül beleegyezett. Gyorsan kipakoltuk a cuccost, majd apu segítségével (Zsófi részéről) felnyergeltünk. Beszélgettünk, léptünk, ügettünk, ők vágtáztak, csináltunk jó pár képet. Tetszett Zsófinak Remi mozgása, azt mondta, érezni rajta az ügető beütést.

Remi sokszor bestoppolt a pocsolyák és a sötét foltok miatt, de úgy gondolom, annyira nem volt vészes. V.K. tanyája után megkérdeztem, hogy induljunk-e hazafelé, vagy menjünk tovább, mert (még) csak háromnegyed óránál tartottunk időben. Zsófi még nem szállt volna le a lóról, így tovább mentünk. A bokros út előtt szóltam, hogy inkább lépjünk, de ő elment vágtába, így kénytelen voltam követni őt Kristállyal. Domboztunk, domb tetején beszélgettünk vagy negyed órát, addig pihentek a lovak, majd lépésben tovább mentünk. Egy idő után újra elkezdtünk ügetni / vágtázni, még a behajló bokrok között is (ahol egyébként lépni szoktam), amikor megtörtént a baj. Zsófi kapott egy pofont egy alacsonyan lelógó, letört fától. Mikor odaértem hozzájuk (mert Kristállyal lassabban mentünk), rögtön ugrottam a nyeregből, hogy megfogjam a Remit, hogy Zsófi – aki egyébként a nyeregben maradt – kicsit össze tudja szedni magát. Kobakot cseréltünk, mert ami Zsófin elsőnek rajta volt, az leesett a földre, mert Reminek hála, hogy mindent szeret megrágni, nem nagyon lehet becsatolni, épp csak tartja magát.

Visszaszálltam a nyeregbe és továbbmentünk, de csak lépésben. A kanyargós út után egy egyenes szakaszra fordultunk, ahol fokozhattuk a tempót, de csak óvatosan, mert nem tudtam, merre kell hazafelé fordulni – amit el is tévesztettem, mert eggyel hamarabb fordultunk, ami egy vadászleshez vezetett. Miután átvergődtük magunkat az erdőn, rá is tértünk a hazafelé vezető útra. Itt Zsófi rendesen megengedte Remi és én se húztam vissza Kristályt, úgy ment, mint eddig nagyon ritkán. Ami, mint később kiderült, rendesen megerőltette. A kritikusabb helyeken léptünk.

A sarkon levő tanya előtt szóltam Zsófinak, hogy kutyák vannak, akik nem jönnek ki, de jobb az óvatosság. És milyen jól is tettük, hisz megint szétszedték a kerítést és kijöttek. Az egyik kutya „rátámadt” Remire, mire ő kirúgott felé, de szerencsére senkinek nem történt baja.

A kaszáló melletti úton még vágtáztak egyet Zsófiék, mi pedig lassabban, de követtük őket. Amikor is Kristály botlott egyet, de nem tudta magát visszakapni, ezért felborult, én meg túrtam a földet. Gyorsan felugrottam, Kristály is felállt, én viszont nem ültem fel rá, hogy megnézzem lépés közben, nincs-e baja. Semmi jelét nem láttam sántításnak, közben Zsófiék (akik már a kövesútnál voltak) is meglátták, hogy gyalogolok. Mikor odaértem hozzájuk, felszálltam Kristre, majd lépésben bementünk.

Bent a belső kapu előtt Remi megijedt attól, hogy a lábam odacsattant a nyereghez, megugrott, Zsófi pedig majdnem leesett. De sikerült nagy nehezen, a nyeregszarv segítségével visszaülnie. Ugyanis hosszúra engedett szárral, kengyelből kivett lábbal ült Remin, gondolván, hogy úgyse történik már semmi. Remin nincs olyan, hogy „úgyse”.

Bent félsötétben gyorsan lenyergeltük a lovakat, bevittük a cuccost, majd leültünk egy kicsit pihenni. Aztán Zsófi már ment is el.

Két óra alatt 13,85 km-t tettünk meg (tényleg nem siettünk). Az utolsó félórában annyira gyönyörű volt a táj. Az eső után feltörő pára félig eltakarta a fák törzsét és a talajt, ráadásul mindez a naplemente miatt narancssárgában úszott. A lovaglás során természetesen az összes utunkba kerülő ágról összeszedtük az összes vizet, úgyogy mire hazaértünk szétáztunk, megvolt az aznapi fürdés, és még hajat is mostunk.