EquestrianBlog
Instagram #2
2014. december 19., péntek
Olvasási idő: 2 perc

Augusztus óta egész sokat fényképeztem. A sorrend: az első a legrégibb (augusztusi kép), az utolsó kettő a pedig a mai termés.
A szürke ló, Ő Kibo. A mellette levő képen pedig a díjlovas verseny programját rajzoltam le, hogy könnyebben memorizálhassam. Nekem személy szerint az utolsó két kép, a második sorban az első és harmadik kép, az utolsó előtti sorban pedig a Benis kép tetszik.

Visszaadtam neki
2014. november 2., vasárnap
Olvasási idő: 2 perc

Új kobakban, enyhe idegességgel szálltam Remi hátára. Nem volt szándékomban büntetni a múltkori miatt – nem is lett volna értelme. Viszont úgy döntöttem, hogy alaposan leizzasztom.
Elindultunk a sertéstelep felé, onnan tovább a sorompóig. Nem mentünk be a fenyvesbe, hanem a vasút mellett igyekeztem lépésre fogni, mert nagyon izgatott volt valamitől. Aztán az első kanyarnál lefordultunk jobbra, ahol érdekes helyzet állt fenn, ugyanis azt hittem, hogy a tanyán túl is van út. Hát nem volt, csak olyan útféle. Engedtem Remit vágtázni, de a kritikusabb pontoknál visszavettünk a tempóból. Körülbelül sejtettem, hogy hol fogunk kilyukadni és be is vált. Hazafelé fordulhatunk volna, de még csak fel órát mentünk, ezért tovább folytattuk az utat, hol vágtázva, hol pedig ügetve. A következő kereszteződés után viszont hazafelé vettük az irányt. Elég gyorsan tettük meg a kövesútig a távot. Átmentünk a betonon, ami után Remi egyszerűen bevágta a durcát, hisz nagyon haza akart kenni. Kicsit akadékoskodott, dobálta az elejét, én viszont nem hagytam, mennie kellett tovább.
Megint jobbra tértünk, elértük a Latyak-tanyát. Remi megijedt a fehér komondortól, pedig már többször is voltam arrafelé vele. A kerítés végére lenyugodott, már fel mert menni a betonra. T.-ék gabonáján keresztül mentünk (aminek eleve ellene vagyok, de már nem akartam semerre se kerülni), majd B. bácsi legelőjét átvágtázva, megint elértük a betont. A lucernáson még engedtem a Reminek egy utolsó vágtát, de már ő is el volt fáradva.
Lenyergelés után kiengedtem őt is és az anyját is a legelőre. Míg Krist a sok energiától simán bevágtázott, addig a nagylány fáradtan, ügetve követte.
Összeségében 9,94 km-t tettünk meg 56 perc alatt. Azt hiszem, jó tempót diktáltunk.

Kellemetlen meglepetés
2014. október 26., vasárnap
Olvasási idő: 2 perc

Már egy ideje húztam-halasztottam, hogy felüljek a nagylányra, hiszen a kobakom fent van, mert kell a lovardába. Végül délelőtt vettem a bátorságot és lefutószárazás után felültem rá, hogy megtegyük a minimális terepet. Nagyjából szépen együtt is működött (a pocsolyák és a sáros foltok még mindig ijesztőek), nem is volt vele semmi gond, a kaputól befelé még vágtáztunk is egy nagyot, olyannyira, hogy majdnem berongyoltunk a házba. Mindegy is, nem akartam leszállni még róla, hisz olyan rég nem ültem rajta, meg amúgy is rövid volt az a terep, ezért úgy döntöttem, hogy megkerüljük a lucernást. A kerítésig szépen mentünk lépésben, és mivel nem mutatott ellenállást, ezért úgy gondoltam, hogy azon a hosszú falon miért ne vágtázzunk. Nem kellett kéretni, ügyesen be is ugrott, ám pár vágta után neki volt egy olyan elképzelése, hogy ő majd szépen bemegy az anyjához. Na, én ezt nem akartam, tehát húztam a kerítés felé. Ezt megelégelve úgy alámbakolt, hogy felfogni se volt időm, már repültem le róla. Nem tudom, hogy, de felhívtam aput, hogy jöjjön ki, ő meg rohant. Zavaros fejjel keresztül vágtam a lucernáson, addig Remi berohant és közben elszakította a kantárszárat. Apu megfogta a leányzót és majdnem nekiállt lenyergelni, de előtte én még fel akartam rá ülni. Bent az udvarban megtettem egy kört, majd utána lenyergeltük.
Szerencsére ezt is megúsztam, csupán az oldalam és a fejem fáj (lehet, azért van egy kisebb agyrázkódásom).

Párosan szép az élet
2014. október 9., csütörtök
Olvasási idő: 2 perc

Nagy örömömre már tegnap hazajöhettem, így már ma lóra tudtam ülni. Mostanában nincs olyan nagy kedvem lovazni és a múlt héten is így tettük meg a terepet, ezért úgy gondoltam, hogy most is, miért ne vigyem magammal a nagylányt szabadon?

A múlt héten csupán az alapkört tettük meg, mivel már erősen sötétedett, mikor lóra ültem. Remivel nem volt semmi gond, tuti, hogy kétszer annyit ment, mint mi, le is fáradt a végére.

Ma viszont hosszabbat terveztem. A s.telep kerítésénél kicsit fennakadt, hiszen semmiért nem tudta felfogni, hogy a kerítés ott marad előtte, míg én meg Krist simán tovább tudunk menni, de pár perc után nyihogva utánunk vágtázott. Össze-vissza rohangált fel, le, a M. bácsi tanyájánál a kutya jól megkergette, de a kis hülye, ahelyett, hogy továbbjött volna velünk (mert mi nem álltunk meg, hanem mentünk tovább, mintha mi sem történt volna), még vissza rohant, és csak hosszú percek után jött utánunk (én meg közben féltettem, nehogy a kutya megharapja). A vasútnál jobbra fordultunk. Ott sem bírt magával, hiszen visszarohant a vasúthoz, a fiatal erdőben fel-alá rohangált. Mi meg mentünk rendületlenül. Sokszor léptünk, mert nem szerettem volna, hogy annyit rohangáljon. Ilyenkor mindig előttünk haladt (mondtam már, hogy vezér típus, sose hagyja, hogy leelőzzük). Az újabb kedvenc utamon visszafordultunk, ahol Remi megint vágtázott egy nagyot, mi meg teljes erőbedobással igyekeztünk követni. Hazafelé már inkább lépésre fogtam, mert ügetésre folyton bevágtázott, akármennyire is igyekeztem Kristet visszahúzni. A kövesúton egy bicikliző nénit megijesztett, de végül semmi baj nem volt.

Lenyergelés után pedig mehettek legelni.

Volt nálunk a kovács
2014. szeptember 23., kedd
Olvasási idő: 1 perc

Ismételten volt nálunk a kovács. Jöhetett volna hamarabb is, viszont én nem szerettem volna azt, hogy jöjjön, hiszen körmölés után nagyon érzékenyek a betonra és a kavicsra, és a szüreti az javarészt betonon van, így hát inkább megvártuk, míg túl leszünk az eseményen.
Gyuri ma ért rá. Csupán annyit mondott, hogy rohad Kristnek a nyírja, amit ugye tudunk és hát az esőzések miatt ez sajnos nem is lesz másként. A másik, amit mondott, az az, hogy Remit nem érdemes patkolni, mert nem jár annyit betonon, ezen kívül akkor nyolc hetente kéne patkolni, így hát nem élünk ezzel a lehetőséggel, bár örülnék neki, hogy had szokja.