Tegnap megbeszéltük Zsófival, hogy ma tartunk egy lovas napot. És hogy ő a Kristályra fog felülni. Aztán addig variáltam magamban, hogy úgy döntöttem, rábeszélem a Remire. Hatra beszéltük, hogy jön. Ma négykor rákezdett az eső, úgyhogy azon izgultam, hogy eláll-e, meg felszárad-e valamennyire hatig, mert mint már ismert, Remi eléggé pocsolyafóbiás. Szerencsére így történt, de azért Zsófi rákérdezett, hogy tuti jöjjön-e. Mondtam, hogy persze. Be is futott, én pedig vázoltam a tervet: ő megy Remivel. Először húzta a száját, de végül beleegyezett. Gyorsan kipakoltuk a cuccost, majd apu segítségével (Zsófi részéről) felnyergeltünk. Beszélgettünk, léptünk, ügettünk, ők vágtáztak, csináltunk jó pár képet. Tetszett Zsófinak Remi mozgása, azt mondta, érezni rajta az ügető beütést.
Remi sokszor bestoppolt a pocsolyák és a sötét foltok miatt, de úgy gondolom, annyira nem volt vészes. V.K. tanyája után megkérdeztem, hogy induljunk-e hazafelé, vagy menjünk tovább, mert (még) csak háromnegyed óránál tartottunk időben. Zsófi még nem szállt volna le a lóról, így tovább mentünk. A bokros út előtt szóltam, hogy inkább lépjünk, de ő elment vágtába, így kénytelen voltam követni őt Kristállyal. Domboztunk, domb tetején beszélgettünk vagy negyed órát, addig pihentek a lovak, majd lépésben tovább mentünk. Egy idő után újra elkezdtünk ügetni / vágtázni, még a behajló bokrok között is (ahol egyébként lépni szoktam), amikor megtörtént a baj. Zsófi kapott egy pofont egy alacsonyan lelógó, letört fától. Mikor odaértem hozzájuk (mert Kristállyal lassabban mentünk), rögtön ugrottam a nyeregből, hogy megfogjam a Remit, hogy Zsófi – aki egyébként a nyeregben maradt – kicsit össze tudja szedni magát. Kobakot cseréltünk, mert ami Zsófin elsőnek rajta volt, az leesett a földre, mert Reminek hála, hogy mindent szeret megrágni, nem nagyon lehet becsatolni, épp csak tartja magát.
Visszaszálltam a nyeregbe és továbbmentünk, de csak lépésben. A kanyargós út után egy egyenes szakaszra fordultunk, ahol fokozhattuk a tempót, de csak óvatosan, mert nem tudtam, merre kell hazafelé fordulni – amit el is tévesztettem, mert eggyel hamarabb fordultunk, ami egy vadászleshez vezetett. Miután átvergődtük magunkat az erdőn, rá is tértünk a hazafelé vezető útra. Itt Zsófi rendesen megengedte Remi és én se húztam vissza Kristályt, úgy ment, mint eddig nagyon ritkán. Ami, mint később kiderült, rendesen megerőltette. A kritikusabb helyeken léptünk.
A sarkon levő tanya előtt szóltam Zsófinak, hogy kutyák vannak, akik nem jönnek ki, de jobb az óvatosság. És milyen jól is tettük, hisz megint szétszedték a kerítést és kijöttek. Az egyik kutya „rátámadt” Remire, mire ő kirúgott felé, de szerencsére senkinek nem történt baja.
A kaszáló melletti úton még vágtáztak egyet Zsófiék, mi pedig lassabban, de követtük őket. Amikor is Kristály botlott egyet, de nem tudta magát visszakapni, ezért felborult, én meg túrtam a földet. Gyorsan felugrottam, Kristály is felállt, én viszont nem ültem fel rá, hogy megnézzem lépés közben, nincs-e baja. Semmi jelét nem láttam sántításnak, közben Zsófiék (akik már a kövesútnál voltak) is meglátták, hogy gyalogolok. Mikor odaértem hozzájuk, felszálltam Kristre, majd lépésben bementünk.
Bent a belső kapu előtt Remi megijedt attól, hogy a lábam odacsattant a nyereghez, megugrott, Zsófi pedig majdnem leesett. De sikerült nagy nehezen, a nyeregszarv segítségével visszaülnie. Ugyanis hosszúra engedett szárral, kengyelből kivett lábbal ült Remin, gondolván, hogy úgyse történik már semmi. Remin nincs olyan, hogy „úgyse”.
Bent félsötétben gyorsan lenyergeltük a lovakat, bevittük a cuccost, majd leültünk egy kicsit pihenni. Aztán Zsófi már ment is el.
Két óra alatt 13,85 km-t tettünk meg (tényleg nem siettünk). Az utolsó félórában annyira gyönyörű volt a táj. Az eső után feltörő pára félig eltakarta a fák törzsét és a talajt, ráadásul mindez a naplemente miatt narancssárgában úszott. A lovaglás során természetesen az összes utunkba kerülő ágról összeszedtük az összes vizet, úgyogy mire hazaértünk szétáztunk, megvolt az aznapi fürdés, és még hajat is mostunk.