Csurom vizesen gyönyörű panoráma
Írta: dorka Mikor? 08.05. Kategória? D. Zsófi, Fotóblog, Kristály, Remény

Tegnap megbeszéltük Zsófival, hogy ma tartunk egy lovas napot. És hogy ő a Kristályra fog felülni. Aztán addig variáltam magamban, hogy úgy döntöttem, rábeszélem a Remire. Hatra beszéltük, hogy jön. Ma négykor rákezdett az eső, úgyhogy azon izgultam, hogy eláll-e, meg felszárad-e valamennyire hatig, mert mint már ismert, Remi eléggé pocsolyafóbiás. Szerencsére így történt, de azért Zsófi rákérdezett, hogy tuti jöjjön-e. Mondtam, hogy persze. Be is futott, én pedig vázoltam a tervet: ő megy Remivel. Először húzta a száját, de végül beleegyezett. Gyorsan kipakoltuk a cuccost, majd apu segítségével (Zsófi részéről) felnyergeltünk. Beszélgettünk, léptünk, ügettünk, ők vágtáztak, csináltunk jó pár képet. Tetszett Zsófinak Remi mozgása, azt mondta, érezni rajta az ügető beütést.

Remi sokszor bestoppolt a pocsolyák és a sötét foltok miatt, de úgy gondolom, annyira nem volt vészes. V.K. tanyája után megkérdeztem, hogy induljunk-e hazafelé, vagy menjünk tovább, mert (még) csak háromnegyed óránál tartottunk időben. Zsófi még nem szállt volna le a lóról, így tovább mentünk. A bokros út előtt szóltam, hogy inkább lépjünk, de ő elment vágtába, így kénytelen voltam követni őt Kristállyal. Domboztunk, domb tetején beszélgettünk vagy negyed órát, addig pihentek a lovak, majd lépésben tovább mentünk. Egy idő után újra elkezdtünk ügetni / vágtázni, még a behajló bokrok között is (ahol egyébként lépni szoktam), amikor megtörtént a baj. Zsófi kapott egy pofont egy alacsonyan lelógó, letört fától. Mikor odaértem hozzájuk (mert Kristállyal lassabban mentünk), rögtön ugrottam a nyeregből, hogy megfogjam a Remit, hogy Zsófi – aki egyébként a nyeregben maradt – kicsit össze tudja szedni magát. Kobakot cseréltünk, mert ami Zsófin elsőnek rajta volt, az leesett a földre, mert Reminek hála, hogy mindent szeret megrágni, nem nagyon lehet becsatolni, épp csak tartja magát.

Visszaszálltam a nyeregbe és továbbmentünk, de csak lépésben. A kanyargós út után egy egyenes szakaszra fordultunk, ahol fokozhattuk a tempót, de csak óvatosan, mert nem tudtam, merre kell hazafelé fordulni – amit el is tévesztettem, mert eggyel hamarabb fordultunk, ami egy vadászleshez vezetett. Miután átvergődtük magunkat az erdőn, rá is tértünk a hazafelé vezető útra. Itt Zsófi rendesen megengedte Remi és én se húztam vissza Kristályt, úgy ment, mint eddig nagyon ritkán. Ami, mint később kiderült, rendesen megerőltette. A kritikusabb helyeken léptünk.

A sarkon levő tanya előtt szóltam Zsófinak, hogy kutyák vannak, akik nem jönnek ki, de jobb az óvatosság. És milyen jól is tettük, hisz megint szétszedték a kerítést és kijöttek. Az egyik kutya „rátámadt” Remire, mire ő kirúgott felé, de szerencsére senkinek nem történt baja.

A kaszáló melletti úton még vágtáztak egyet Zsófiék, mi pedig lassabban, de követtük őket. Amikor is Kristály botlott egyet, de nem tudta magát visszakapni, ezért felborult, én meg túrtam a földet. Gyorsan felugrottam, Kristály is felállt, én viszont nem ültem fel rá, hogy megnézzem lépés közben, nincs-e baja. Semmi jelét nem láttam sántításnak, közben Zsófiék (akik már a kövesútnál voltak) is meglátták, hogy gyalogolok. Mikor odaértem hozzájuk, felszálltam Kristre, majd lépésben bementünk.

Bent a belső kapu előtt Remi megijedt attól, hogy a lábam odacsattant a nyereghez, megugrott, Zsófi pedig majdnem leesett. De sikerült nagy nehezen, a nyeregszarv segítségével visszaülnie. Ugyanis hosszúra engedett szárral, kengyelből kivett lábbal ült Remin, gondolván, hogy úgyse történik már semmi. Remin nincs olyan, hogy „úgyse”.

Bent félsötétben gyorsan lenyergeltük a lovakat, bevittük a cuccost, majd leültünk egy kicsit pihenni. Aztán Zsófi már ment is el.

Két óra alatt 13,85 km-t tettünk meg (tényleg nem siettünk). Az utolsó félórában annyira gyönyörű volt a táj. Az eső után feltörő pára félig eltakarta a fák törzsét és a talajt, ráadásul mindez a naplemente miatt narancssárgában úszott. A lovaglás során természetesen az összes utunkba kerülő ágról összeszedtük az összes vizet, úgyogy mire hazaértünk szétáztunk, megvolt az aznapi fürdés, és még hajat is mostunk.

Szólj hozzá Te is!

Jelentkezz be a hozzászóláshoz!


EquestrianBlog

Régóta lovagolok, a pontos idejét nem tudom, de ha jól gondolom, akkor kétezer-hétben ültem először lóra lovaglás céljából. És azóta rabja vagyok ennek a sportnak, hobbinak, életformának, vagy csak egy buta időtöltésnek, ki hogyan gondolja. Az első lóra ülés után, egy évre rá cseréltem első lovamat, Kristályt - ekkor mindössze 13 éves voltam. Két év múlva megszületett Remény, aki mára már kész hölgy lett a maga hisztijeivel. Kristen angol stílusban lovagolok, Remin pedig a western és angol stílusban is (egyedül általában az utóbbiban, míg társaságban az előbbiben).

Rajtuk kívül még van két kutyám: Lady és Beni. Lady-t összesprórolt pénzből vettem. A tanya ékessége, hiszen ő egy skótjuhász. Bár kiállításra tenyésztették, jelleme miatt nem vezethetem fel, így inkább tanításában lelem örömöm, már amikor ő is szeretné. De én így szeretem őt. Beni egy nagy bohóc. Imádom a játékos fejét, hogy mindig csóvál, és ő az egyetlen kutyu (vagy mégsem), aki hozza a labdát. Vele agilityzek, nagyon fogékony mindenre, hihetetlen gyorsan tanul. Ebben is Pankára üt.

 

FőoldalFacebookBloglovin
A halál nem más, mint álom!

Pankát úgy kaptam, mikor tizenkét éves voltam. Ő volt az első kutyám, vele tanultam meg, hogy egy állat jó barát is lehet, hiszen előtte alig volt kapcsolatom állatokkal. Ő mutatta meg nekem a kutyatanítás örömeit és nehézségeit. Ragaszkodó, pontos és hű társ. Vele agilityztem, bármire mutattam, felugrott rá vagy átugrott rajta. De sok vezényszót is ismert: az alapokat (ül, fekszik, maradj), a pacsit, fordulj. Sok ismerősünket, ha nem az agilityvel, akkor télen a szánkózással nyűgöztük le (amíg elbírt). Remek első-kutyát ismertem meg személyében.

Nyilatkozat

» A EquestrianBlogon megtalálható bejegyzések, képek mind a honlap tulajdona. A képeket elkérés után szívesen odaadom. 

© equestrianblog.bplaced.net

Bejelentkezés