Amióta lovam van, néhány alkalom kivételével terepre járunk, mert a lovardán kívül más lehetőség nincs nagyon arra, hogy gyakoroljunk. Oké, itt a körkarám, de az hosszú távon baromi unalmas és kicsi, oda csak bevezetőre vagy szabadon ugratni szoktam vinni a Remit.

Az a néhány alkalom pedig kimerült azokban az alkalmakban, amikor a kaszált tarlón lovagoltam vele, de az sem volt túl szerencsés, mivel közel volt a karámhoz, így nem tudtam vele zavartalanul foglalkozni, ugyanis mindig, amikor az anyja felé tartottunk, kevésbé figyelt rám, így hanyagoltuk is a dolgot.

November elején megkértem aput, hogy fényképezzen le Remivel, mert már régen készült rólunk kép. Ki is mentünk a kinti kaszálóra, a „medence” részre, hogy ott lovagoljak Remivel, míg apu csinál rólunk pár képet.

Az a szertelenség, amit kint produkált… nagyon nem szerettem. Húzott, a fejét a lehető legmagasabbra csapta, alig reagált a szársegítségre, ellenben a csizmára elég érzékenyen, mivel teli volt a kevés foglalkozás miatt. Arról pedig ne is beszéljek, hogy amint beugrattam vágtába, elkezdett rodeózni alattam. Nagyon nem voltam rá büszke. Így könnyen jött a döntés, hogy ezzel a helyzettel valamit kezdeni kell.

A célom az, hogy lassítsak rajta, csökkentsem az elrohanását, ezzel egy időben a szárak iránti érzékenységét szeretném növelni, először a pályán, később pedig kint a terepen is. A csekély lovaglási lehetőség miatt (hétvégente) alkalmanként csak fél-háromnegyed órát terveztem és hogy ne legyen tömény a lovaglás, a végét, ha van idő mindenképpen egy kis tereppel zárnám. 

Az első alkalom november 25-én jött el. Kimentünk a sarokra, ahol viszonylag egyenes a talaj. Először lépésben körbejártuk a részt, mindkét kézre, hogy ismertessem a terepet vele. Majd elkezdtünk ügetni. Ő meg elkezdett rohanni. Küzdöttünk egymással. Ő rohant az egyenes szakaszokon, én meg húztam. Csupán fél órát voltunk ki, de mindketten megizzadtunk. 

A második alkalom január 6-án esett meg, előtte hétvégéken inkább terepeztünk. Kimentünk megint, bemelegítésként 1-1 kör lépés mindkét kézre, majd ügetés, megint rohant, szárra való érzékenység nulla, nekem meg elegem lett. Hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem vele íveket lovagolni, gondolván, hogy így nem tud belendülni. Először hirtelen kanyarodott, éles szögben, a kis íveket nem nagyon tudta bevenni. Össze-vissza kanyarogtam vele, ha vissza akart menni lépésbe, nem engedtem, tovább noszogattam, és csak akkor pihenhetett, amikor én engedtem neki. Ez így nagyon kegyetlennek tűnik, de minden továbbnoszogatás után nem sokkal én kértem, hogy lépjen, szóval nem mentünk folyamatosan, sokszor engedtem azért lépni. A végén lépésben megtettük a minimális terepet, mivel eléggé leizzadt. Háromnegyed órát töltöttünk kint.

Másnap, január 7-én szintén kimentünk edzeni. Tovább folytattam vele az ívek lovaglását, közben beiktattam pár átmenetet (lépésből ügetés, ügetésből lépés, álljból ügetés, és fordítva). Meg persze sokszor léptem vele, de nem akkor, amikor ő akart, hanem amikor én engedtem. A vége felé, mintha valami bekattant volna neki, a fejét lejjebb engedve lelassított, nem akart rohanni ügetésben. Miután fél-fél kört megtett lassított ügetésben mindkét kézen, levezetéssel befejeztük az edzést. Eléggé meglepődtem, mert nem számítottam, hogy ilyen hamar eredménye lesz az ívek lovaglásának, na meg persze az miatt is, hogy egyáltalán beválik a módszer.

Természetesen most is leizzadt és közel 40 percet töltöttünk kint.