A vizsgák és egyéb elfoglaltságok miatt csak a mostani hétvégére sikerült összehozni, hogy Zsófi nálunk legyen. Ma éppen etetés előtt, hat körül ültünk lóra a szokásos felállás szerint: Zsófi Kristre ült angol nyeregbe, én pedig Remire, westernbe. Az út elején Remi rodeózott egy kicsit, néha épp, hogy fent maradtam. Aztán a sarkon levő tanya után elkezdtünk ügetni, Remi pedig egyszer csak kiugrott jobbra, be a bokorba, amivel eléggé meglepett, de az, hogy visszaugrott az útra, csak olaj volt a tűzre: leestem róla. Előre-oldalra estem, és féltem, hogy rám lép, de aztán szerencsére nem. Zsófi gyorsan megfogta Remit és küzdött vele, én meg próbáltam a pillanatnyi sokkon/ijedtségen túl lenni.

Két pillanat után átvettem Zsófitól Remi kantárszárát, majd újabb három pillanat múlva felültem rá. Átfutott rajtam a gondolat, hogy oké, most fordulunk vissza, de aztán ránéztem Zsófiékra és elindultunk tovább. Végig egyenes szakaszon mentünk, távolodva a tanyától. Az ismerős szakaszokon ügettünk-vágtáztunk, engedtem Reminek, had menjen. Egyre messzebb kerülve azonban kezdett ismeretlen lenni a környék, úgyhogy sokszor kellett puskázni telefonról. Kristállyal kétszer voltam arra (amikor eltévedtem, és amikor Kötöny felől jöttem haza), Remivel egyszer se. De aztán elfordultunk balra és aztán ismeretlen útra tértünk. Viszont a földön egy csomó nyom volt, amiről nem tudtuk megállapítani, hogy az most ló-e vagy marha. Én a marhára szavaztam, mivel néhány nyom középütt ketté volt vágva. Nem sokkal az után, hogy először fordultunk balra – ezáltal hazafelé – Zsófi ilyen nyerítő-visító hangot hallott, ami miatt csak lépésben mertünk egy ideig menni, de miután már a hangok elhallgattak, növeltük az iramot. Olyannyira, hogy eltévesztettem a leágazást, ami hazafelé vitt volna – majdnem átmentünk a szomszéd faluba. Gyorsan ránéztem a térképre, úgyhogy nem kellett sokat visszafelé menni. Ekkor rátértünk egy noname útra, vagyis alig látszódott, hogy merre kell mennünk. Egyébként gyönyörű volt ez a szakasz: érintetlen minden emberi tevékenységtől, mivel természetvédelmi területen jártunk. Tíz perc lépés után immár autó által kijárt földesútra értünk, ami már ismerős volt a számomra, úgyhogy többet már nem kellett elővenni a telefont. És innentől kezdve Reminek valahogy bekattant a lassú vágta lényege, pedig már eléggé hazafelé tartottunk. Mert máskor, ha vágtáztunk, akkor úgy, ahogy a csövön kifért – még Krist jelenlétében is. De most! Mint az álom: éppen egy picit kellett csak húzni, és olyan tempóban mentünk, hogy Zsófiék tudták velünk tartani az iramot. (Kíváncsi vagyok, majd egyedül hogy fog menni.) M. bácsi tanyájától kezdve újra meglepett Remi: befarolt Krist mögé, és ott is maradt, akár ügettünk, akár léptünk, nem akart előre törni. A b. telep sarkán Zsófi hevedert engedett Kristnek, majd nyugodtan, hosszúszáron hazaléptettünk. Mindkét ló rendesen leizzadt, így mikor beengedtünk őket a karámba, Remi azonnal ledobta magát a homokba, Krist pedig nekiállt elfogyasztani a vacsoráját.

Összességében 16 km-t tettünk meg két óra alatt, ekkora táv azt hiszem, már elég rég volt.