Bori szólt kedden, hogy lenne egy rendezvény a nagycsaládosoknak a lovardában, ahol ők is bemutatóznak, egy kisebb vadászblokkot tartva és lenne-e kedvem menni Tarzannal, aki a golden retrievereket, mint vadászkutya fajta képviselné.

Nyilván rögtön benne voltunk, így szombat fél kettőre beszéltük meg a találkozót, és hogy vigyem a kutya kedvenc játékait.

Szombaton indulás előtt kikeféltem a kutya szőrét és összeszedtem a játékokat, ami éppen sláger volt a kutyánál: labda, frizbee, dummy. Miután rátettem a kutyára a nyakörvet, tiszta izgalom lett és miután én is átöltöztem és elindultam a kocsi felé, a kutya már rég ott várt izgalmában.

Beérve a lovardába leparkoltam a füves pálya mellett, ráraktam a pórázt Tarzanra és kiengedtem őt a kocsiból, majd elindutunk a tömeg felé, hogy megtaláljam a csapatot.

Nem kellett őket sokat keresni, a füves pálya túloldalán voltak a fák alatt. Ott volt Petiék két magyar vizslája, egy erdélyi kopó és gazdája, illetve Dávid és német vizslája. Na meg persze mi Tarzannal.

Kettőkor aztán felsorakoztunk a nagyobbik négyévszakos pálya mellett és Peti vezetésével bementünk a pályára és egy vonalban felálltunk a közönséggel szemben. Peti apukája volt a speaker. Először felsorolta a nevünket, ismertette a megjelent kutyák fajta- és hasznosítási jellemzőit, mialatt az a páros akiről épp szó volt, megtett egy nagy kört. Végül a vizslák bemutattak egy-egy apport gyakorlatot, de én nem voltam benne biztos, hogy Tarzan mit csinálna, így inkább mi nem apportoztunk. A megválaszolt kérdések után szétszéledtünk a pályán és jöhettek az érdeklődők simogatni, játszani a kutyákkal.

Sokan jöttek hozzánk Tarzant simogatni, de sokan versenyeztek azért, hogy ki dobja el a labdát vagy a frizbit a kutyának. Kellemes meglepetésemre kb. 20-25 dobást tolerált, utána csak szimplán nem érdekelte, de már így is meg voltam vele elégedve, hiszen sokkal többet csinált, mint amit elvártam tőle (egyáltalán visszahozta a labdát). Nagyon sokan simogatták őt, szeretgették, ami ahogy láttam, a kedvére volt. 15-20 perces „közönségtalálkozó” után lementünk a pályáról és jött a következő program.

Mi még maradtunk, megnéztem az utánunk következőket: a lovasok mutattak be egy futószáras-, osztály-, ugró- és karüsszel bemutatót Robi vezetésével. Találkoztam Vilivel, Á. nénivel, beszélgettem velük. Miután végetért a lovasok bemutatója, elköszöntem Petiéktől és elindultunk haza. Tarzan a bemutató alatt végig ügyesen mellettem feküdt, nem kellett feleslegesen rászólnom, úgyhogy nagyon ügyes volt.

Eljött a várva várt nap. Mondanom sem kell, hogy gyomorgörccsel keltem. Indulás előtt még gyorsan leszaladtam a boltba, vettem a mai napra reggelit és innivalót, majd visszérve gyorsan összepakoltam és indultam is a felvételi helyszínére, a Ludovikára. Az indulás kicsit korai volt, de már nem akartam várni. Utólag nézve nagyon okos döntésnek bizonyult, hogy tavaly ősszel a Ludovikára jártam edzésre, így ma reggel könnyen odataláltam. Beérve a területre először is kerestem egy illetékest és egy kedves lány útba igazított, hogy mivel korábban értem be, nyugodtan öltözzek át annak ellenére, hogy a kiküldött tájékoztató szerint erre külön időt adtak. Így hát egy másik felvételiző lánnyal együtt átöltöztem fehér versenyingbe és zöld lovaglónadrágba, majd megkerestem a termet, ahol a tájékoztatót tartották. Bent lepakoltam és vártam, hogy a többiek megérkezzenek és elkezdődjön a program.

Mivel a csapat fele nem érkezett meg 9 órára, feltehetően a reggeli dugó miatt, így a köszöntő beszédek helyett rögtön az adminisztrációval kezdtük. Kb. negyed óra múlva mindenki befutott, és miután ők is végeztek a papíros dolgokkal, Petra, Anna majd Zupi köszöntött minket, belefoglalva a nap programját és azt hogy a lovarda kérésére lókímélés miatt félbeszakíthatják a felvételi program lovaglását, illetve részben szintén lókímélésből döntöttek úgy, hogy a rajtengedély vizsgával rendelkezőknek nem kellett lelovagolniuk a felvételi programot (ők a felvételi folyamán a lelátón nézték a felvételiző lovasokat). Természetesen mindenki lelkesen hallgatta őket.

Nem véletlen kezdtem el az elmúlt évben lovardába járni, hiszen a fejlődésen túl a másik célom az volt, hogy felvegyenek a lovaskultúra oktató szakra.

Valamikor 2019 nyarán hallottam a hippológus szakról A.-tól, hiszen ő erre a szakra kezdett akkor járni, én meg persze rögtön rákerestem, hogy mi ez és hogy lehet ide jelentkezni. Azonban a lovaskultúra oktató szakra hamarabb rátaláltam, hiszen ennek a szaknak konkrét honlapja van, részletes leírással. Abban az évben azonban lekéstem a jelentkezésről, ami május 31-ig tartott. Így hát várnom kellett egy évet, hogy jelentkezni tudjak. Év elején jelentkeztem mesterszakra is, azonban az őszi félévre nem vettek fel, csak a keresztfélévre, miután másodjára is beadtam a jelentkezésemet.

2020-ban a járvány miatt úgy döntöttek a lovaskultúrások, hogy nem indítanak szeptemberben képzést, aminek kicsit örültem, ugyanis idő közben a februárban kezdődő mester miatt úgy gondoltam, hogy három féléven át két egyetemre járni párhuzamosan kicsit vakmerőség lett volna munka mellett.

A két év „csúszás” miatt azonban úgy döntöttem a nyáron, hogy tudatosan szeretnék készülni a felvételire. Így kezdtem el járni tavaly szeptemberben a Ludovikára, nem véletlenül: a honlapon ez a helyszín volt feltüntetve vizsgahelyszínként (még 2019-ben) és úgy voltam vele, hogy szeretném megismerni a helyet és a lovakat, ha már itt lesz a felvételi és az oktatás. Nos, ez nem jött össze, mert decemberben ugye változott a lovardában a helyzet, azóta meg nem jártam ott, de legalább helyismeretet szereztem.

Május 6. – Cocco

Coccot nyergeltem, megint többen voltunk. Igazából a szokásos lovaglás volt, sok patanyomfigurával, na meg korrigálással. A vágta egy kicsit jobban ment, mint előző alkalommal, de még mindig nem stabil, illetve sokat kellett rám szólni, hogy ne dőljek előre. Edzés után ez alkalommal is a következő lovassal cseréltünk helyet.

Május 23. – Cocco

Egyetemi teendőim miatt több, mint két hét kihagyás után tudtam csak újra menni. Mivel késésben voltam, ezért igyekeztem gyorsan felszerelni Cocco-t, így kb. negyed óra múlva már lovon is voltam. Ezúttal egyedül voltam a pályán. Pár kör bemelegítés után azzal kezdtük az órát, hogy tudom-e a programot. Csak az elejét tudtam, ezért a megadott módon lovagoltam a program részeit, kihegyezve az utolsó, kritikus felére. Végül vágtáztam egyet mindkét kézre, folyamatos korrigálásokkal, majd leléptettem a lovat. A leléptetés 10. percétől ácsorgás lett, hiszen leálltam beszélgetni egy anyukával, akinek a lányával, hát… több, mint 10 éve együtt lovagoltam Robinál. Mivel jött a következő lovas, így nem kellett őt bevinnem lenyergelni, hanem kb. 10 perc beszélgetés után helyet cseréltünk, majd tovább beszélgettem, ezúttal pályán kívül. Sztorizgattunk a „régi szép időkről”.

A lovardába járásról ott hagytam abba a történetet, hogy november végén már nem mentem, illetve írtam is, hogy decemberben a vizsgák és a munka mellé már nem fogok tudni rá időt áldozni és ez így is volt. Azonban november végén jött a rossz hír, hogy az egyesület és a lovarda között felbontották a szerződést, aminek következtében januártól az edzők nem tartanak órát a lovardában. Mit ne mondjak, nem örültem. Nagyon nem. Hiszen végre egy hely, ahol valóban lovagolni tanítanak és nem csak futószalag módjára ültetnek a lóra. A másik hatalmas pozitívum pedig az volt, hogy foglalkoztak velem egyénileg is, miután látták rajtam, hogy bizony elkél a fejlesztés. Nagyon sajnáltam, hogy csak négy alkalmat tudtam járni és még mindig sajnálom, bármikor visszamennék hozzájuk.

Az év első három hónapjában nem történt semmi, de április elsején írtam annak az edzőnek, akit még az önkénteskedés során ajánlottak és akit egyébként augusztus végén fel is kerestem, de mivel szeptemberben fel kellett költöznöm Pestre a suli és a munka miatt, így tudtam, hogy hozzá nem fogok tudni járni.

Azonban február óta 1-1 hét kivételével itthonról dolgozom (és úgy néz ki, hogy még egy ideig így lesz), ezért nem Pesten kerestem másik helyet, ahova járhatok, hanem felkerestem Szandrát, hogy van-e lehetőség hozzá járni. És van lehetőség.

Egy hónap kihagyás után (az előző alkalommal le kellett mondani, mert akkor mentem edzőhöz) újra mentünk vadász edzésre, de ezúttal vittem Benit is. A tavalyi gyakorlattal ellentétben most nem jött velünk apu, mert úgy voltam vele, hogy amíg a kutyák futkároznak, addig Beni is velünk van, viszont onnantól, hogy elkezdjük a gyakorlást, becsukom őt a kocsiba, és majd szünetben és a végén újra velünk lehet. Nos, hát persze, hogy nem így történt.

(Egy apró kitekintés a sztori előtt: az elmúlt hónapokban tűnt fel, hogy nem írok Beniről, sem a szülinapjakor (11 éves, mint Remi), sem semmikor, csak említem őt bejegyzésekben, leginkább amikor kimegyek valamelyik lóval terepre. Ettől függetlenül természetesen szerves része a tanya életének. Mindig jön simogatást kunyerálni, körülöttünk van. Amikor a kutyákat kiviszem az erdőbe, az főként miatta van, hogy vele is legyen „foglalkozva”, tekintve, hogy vele nem járok edzeni, ne érezze magát elhanyagolva. Amíg nem került hozzánk Tarzan, addig a tereplovaglás volt a közös időnk, Tarzan óta viszont azt nehéz kivitelezni, hogy csak ketten legyünk, hiszen olyan nincs, hogy Tarzan valamiből kimarad. Természetesen törekszem arra, hogy ha nem is egyenlő a vele való foglalkozás Tarzanéval a vadász edzések miatt, de minél egyenlőbb időt töltsek vele is. Mivel Beni alapvetően mondhatni házikedvenc és (erős túlzással) házörző, ezért neki nem volt célzott kiképzése, így az alapparancsokat tudja, ami elég a tanya körül.)

4-kor találkoztunk a szokásos helyen, de nem kellett sokat várni, mindenki megérkezett perceken belül, így mehettünk tovább a már bevált gyakorló helyre. Megérkezés után én rögtön kiengedtem a kutyákat és a többiek is így tettek. Elindultunk elfelé az út mentén, mi lányok elől a gyerekekkel, a fiúk mögöttünk lemaradva beszélgettek. Egy ponton túl visszafordultunk és visszamentünk a kocsikhoz, ahol mindenki magához vette a kutyák pórázát. Közben én leengedtem a kocsi ablakait, hogy legyen Beninek levegője, míg ránk vár, majd beengedtem őt az autó hátuljába.