EquestrianBlog
Az apa kiléte
2019. július 12., péntek
Olvasási idő: 3 perc

Miután eldöntöttük, hogy belevágunk a csikó-projektbe, az első kérdés a jövőbeli csikó apukájának a kiléte volt. Én semmiképp sem szerettem volna egy tizedrendű csődört (érts: papírozatlan, az udvar hátsó részében elrejtett, ki-tudja-honnan-származó lovat, mert lett volna ilyen lehetőség is) választani és mindenképp kisbérit szerettem volna, hisz Remi apja is kisbéri és ezt a fajtát kívántam tovább vinni.

Aztán az eltelt hónapok során, még a végleges döntés előtt körbekérdeztük az ismerősöket és az ügyfeleket a lehetőségekkel kapcsolatban, ezen kívül a netet bújtuk, merre találunk kisbéri fedezőmént. Sajnos 2 órányira tőlünk jegyzik a legközelebbi, hivatalosan is fedeztetési engedéllyel rendelkező mént, így ezt a feltételt elengedtem.

Persze a fajtán kívül voltak és vannak egyéb elvárásaim is, mint pl. a magasság. A magasságom miatt semmiképp sem szerettem volna egy óriási csődört választani, hiszen az én 155 centiméteremhez Remi pont megfelelően magas, ennél legfeljebb egy 5, de maximum 10 cm-el nagyobb ló lenne az, ami számomra még kényelmes és irányítható a lovaglás szempontjából a korábbi tapasztalataim alapján.

Másik feltétel a nyugodt jellem. Ha lehet, nem szeretnék egy idegbeteg lóval foglalkozni a mindennapjaim során. Szerencsére Reménnyel és pláne Kristállyal hatalmas szerencsém van, hiszen mindkét lovam abszolút birka, persze Reminek vannak néha elborulásai, de megtanultam őket kezelni. A lényeg az, hogy egy olyan lovat szeretnék hátasomnak, amelyik megbízható és nem kell a lovaglás minden pillanatát azzal töltenem, hogy kiüljem a bakolásait, az ijedezéseit és az idegbeteg mozdulatait.

Aztán az idő és a kérdezgetések során az egyik lovas ismerősünknek köszönhetően lehetőségünk lett arra, hogy jutányos áron kaphassunk spermát egy frissen fedeztetési engedélyt kapott csődörtől. Ez a fedezőmén pedig nem más, mint El Corlensky, egy 2016-ban született pej holsteini mén, aki Mezőhegyesen van felállítva.

 

CORNET OBOLENSKY CLINTON CORRADO I
URTE I
RABANNA V. COS HEARTBREAKER
HOLIVEA V. COS
UTOPI CALATO CAPITOL I
VANESSA III
DIARA LORD
MIARA

 

Egy rövid ismertető a Mezőhegyesi Lókórház honlapjáról El Corlenskyről:

El Corlensky mai modern Holsteini típusú 2016-ban született pej mén. Harmonikus felépítéssel, finom fejjel és kiváló mozgással rendelkezik. Fantasztikusan jó karakterű és munkakészségű. A mént kiemelkedő ugróképesség ls ugróstílus jellemzi. El Corlensky 2019-ben az MSLT által megrendezett Tenyésztők Hétvégéjén fedeztetési engedélyt kapott.

Mezőhegyesi Lókórház

Gyorsan megejtem még külön bekezdésként a doki kilétét is. Mivel Remi rejtetten sárlik és mert nincs a közelben elfogadható csődör, ezért mindenképp kellett egy dokit keresni, akivel végigcsináljuk az egész procedúrát.

Sajnos az állandó orvosunk, V. doktor úr nem jöhetett szóba, mert már nem nagyon foglalkozik lovakkal, így az inszemináláshoz sincs meg a megfelelő felszerelése. Ezért az ő ajánlására kerestük meg a másik faluban praktizáló, de amúgy mindenfelé szaladgáló K. doktor urat, aki már korábban is járt nálunk, mégpedig Kristály fogreszelésekor.

Egy kiscsikóval járó felelősségek
2019. július 12., péntek
Olvasási idő: 3 perc

Hosszú idő után – mert más fontosabb dolgok is történtek közben – végre eljutottunk oda, hogy Remit is elindítsuk az anyaság felé. Ezt a döntést pedig hosszú gondolkodás és mérlegelés előzte meg.

Mivel egy új lóval – pláne egy kiscsikóval – az ember alapvetően is 10-15, jó esetben 20 évre tervez, ezért az időtényezőt és a belátható jövőt is át kell gondolni. Mert bár azt senki se tudja, hogy alakul az ember élete két évtizeddel később, de a legfontosabb időszak, az első 3-4 év nagyjából előrelátható.

Mi pont az időtényező miatt vártunk sokat: az egyetem és a munka miatt fent voltam Gödöllőn, ill. Pesten, aztán kimentem pár hónapra Amerikába, idén pedig végre sikerült letenni a diplomát, így az elmúlt pár évben nem volt ésszerű, hogy csikónk legyen, pláne mert a meglévő két lóval se tudtam sokat foglalkozni. Meg aztán elsősorban Kristály “helyett” szerettünk volna egy új lovat (legyen az egy kiscsikó vagy egy vásárolt ló), hogy Remény ne legyen később egyedül és hál’ Istennek Krist még egészségesen velünk van, de azt be kell ismerni, nem tudhatjuk még meddig örülhetünk neki.

Az, hogy júliusban, a fedeztetési szezon végén “ébredtünk fel”, az egyrészt a június eleji diplomaszerzés, másrészt pedig egyéb félelmeink és Remi miatt is történt. Remi ugyanis rejtetten sárlik, vagyis a 9 éve alatt egyszer sem láttam rajta a sárlás tüneteit, bár az is igaz, hogy elég “steril” környezetben vannak a lovak (ritkán találkoznak más lovakkal).

És hogy a félelmeinkről, pontosabban az én félelmeimről is írjak… Elsősorban bennem van az, hogy Remivel elég sok hibát csináltam és néhánynak a következményét ma is “szenvedem”. Pl. nem lehet normálisan vezetni, mert mindig előremegy és kb. a fara mellett sétálok és egyszerűen nem tudom visszább húzni, mert újra előre megy. Aztán a join-upos foglalkozás előtt olyan szinten tiszteletlen volt irányomban, hogy simán rám taposott, illetve fellökött. Fiatalabb korában, ha kikötöttük, még elég sokáig (3-4 éves koráig) ellenszegült a kötőféknek, sokszor megpróbálta kitépni magát. Na meg persze folyton ledobálta a kötőféket, aztán meg alig bírtuk rátenni. A pocsolya-fóbiát meg ne is említsem…

Szóval azon kívül, hogy az elején cuki meg minden, inkább a nehezét éltem meg Remivel kb. a belovaglást követő 2-3 évig, ami 6-7 éves kort jelent. Mivel csak én lovazok a családban, és bár apu segítségére számíthatok, ennek ellenére a neveléssel kapcsolatos minden feladat rám hárul.

Bár a vezetésen és néha a pocsolya kérdésen kívül az évek során a többi megoldódott, az utolsó pillanatig tartottam magam ahhoz, hogy egyszerűbb, ha inkább veszek egy 10 éves lovat, az rögtön lovagolható, nem kell vele a nevelés szempontjából kínlódni, de ettől többek között az tartott vissza, hogy bizony egy vásárolt lónak lehetnek hátrányai is.

De aztán beindult a gépezet: anyu felhívta a dokit, így hát kb. megadtam magam.

Pocsolya helyzet
2018. január 18., csütörtök

Olvasási idő: 4 percReminek régóta problémája volt a pocsolyákkal, de ezt a problémát nem tudom mire visszavezetni, hiszen tudtommal sosem volt vele rossz élménye. egyszerűen csak nem mert belemenni, és olyan messzire kerülte ki a vizeket (még a sárfoltot is), hogy az már kínos. Ezzel pedig kb. ellehetetlenítette az eső utáni lovaglásokat, mert minden egyes eső után meg kellett várni míg foltmentesre szárad a talaj, különben hiszti van.
Ugyanez a helyzet a tóval is. Az Istenért sem akart belemenni, még az anyja után vezetve sem. Szerencsére mindez múlt idő.
Kezdődött mindez azzal, hogy eső után mindig kimentünk apával, gumicsizmával a lábunkon, egy-egy lovat vezetve pocsolyázni. Kristállyal sosem volt gond, ő arra ment, amerre mi vezettük, viszont Remi. Ő a pocsolya szélén megállt és onnan tapodtat sem mozdult, csak ha elvezettük a pocsolyától.
Aztán tavaly nyáron V. Fannival együtt lovagoltunk a városban és a kánikula miatt útba ejtettük a közeli tavat pihenésképp. Az ő lova simán belement a vízbe, én pedig kint szerencsétlenkedtem Remivel a parton. Olyat is csináltunk, hogy lovat cseréltünk: én bementem a tóba az ő lovával, ő pedig Remivel próbálkozott, de neki sem sikerült. Mindeközben a közelünkben körülöttünk nyírták a füvet, ami szintén frusztrálta az én lovacskámat, szóval szegény pláne ideges volt. Mivel nem tudtunk jobbat tenni, így Fanni a lovával hátulról tolta a Remit, én elölről húztam és vártuk, hogy közeledjen a fűnyíró bácsi. Mivel Remi nem látott más menekülési útvonalat, így beleugrott a vízbe. Mit ne mondjak, eléggé meg volt lepődve. Fejét beledugta a vízbe, kapált, én pedig ezt megunva elkezdtem a vízben vezetgetni, had szokja. Aztán ki a tóból és vissza. Mint kiderült, a part, a tó széle nem tetszett neki, mert az elején beleugrott és nem belesétált a vízbe. Miután vezetgetve nagyjából már jól ment, felültem rá és úgy is próbálkoztam vele. Az elején persze megint nem tetszett neki: fejét lenyújtva hangosan prüszkölt a tó felszíne felett, de megint nem mozdult. Fanni erre mögém került és megtolta Remit, mire ő újfent beleugrott a vízbe. A sekély vízben sétáltam vele egy kicsit, majd bementünk a mélyebb részre is. Az egész procedúra végére tiszta víz voltam, de nagyon boldog, hiszen VÉGRE sikerült belemenni a tóba.
Legközelebb, nyár vége felé megint a tó felé lovagoltam, ezúttal egyedül, bízva abban, hogy nem kell segítség ahhoz, hogy belemenjen a vízbe. Nem vártam nagy reményeket, így először száron vezetve próbálkoztam, de kicsi ellenállás és prüszkölés után sikerült bevezetni a vízbe, amivel Remi nagyon jól elszórakozott. Háton is sikerült komolyabb hiszti nélkül bemenni a vízbe, úgyhogy teljesen pozitívan zártuk azt a lovaglást.
Mindezektől függetlenül a pocsolya-probléma továbbra is fennált annak ellenére, hogy kellő határozottsággal, de nem önkéntelenül volt csak hajlandó belemenni. De türelmes voltam és a legtöbb eső után mindig kimentem vele gyakorolni. És minél többször mentünk ki, annál kevesebb ellenállással és rácsodálkozással ment bele a vízbe. Nagyobb esők után felültem rá és a nagyobb pocsolyákba belelovagoltam több oldalról is, ami idővel szintén egyre jobban ment.
Mégpedig olyannyira, hogy tavaly decemberben 3-4 nappal az eső után (ilyenkor a pocsolyák nagy része felszívódik, de ahol mélyebb, ott még megmarad) kimentem Remivel megkerülni a közeli tavat és hazafele nem a betonon mentünk, hanem a szántóföld szélén a betonúttal párhuzamosan, amit egy út vág ketté, a kövesút közelében egy jó mély és tartós pocsolyával. Mikor a földet ketté szelő út felé haladva megláttam, hogy a pocsolya nem száradt még fel, az futott át a fejemben, hogy vajon mekkora hisztit fog csapni Remi, ha én át akarok vele lovagolni azon a pocsolyán. Már lélekben felkészültem a hisztire, de meglepett: szinte habozás nélkül átment a pocsolyán. Nagyon meglepődtem, hisz ezen a pocsolyán még sosem gyakoroltunk, mégis gondolkozás nélkül belement. Miután rendesen megdicsértem, még párszor átmentem vele a pocsolyán, biztos, ami biztos, de nem volt vele semmi probléma, így folytattuk az utunkat hazafelé.

Happy moments
2017. augusztus 2., szerda

Olvasási idő: 2 percAvagy az elmúlt pár hét kedvenc pillanatai

Remény

• Kidőlt fatörzseken átugrálni (vezetve).

• Szabadon ugratások a körkarámban.

• Hiszti nélkül sikerül elmenni a tóhoz.

• Végigfont sörény.

• Amikor olyannyira felpörgeti magát az új feladat miatt, hogy nem tudom leállítani és inkább csak nevetek rajta.

• Normális szlalomozás – vezetve, háton.

• Amikor az alig magas ugrásnak is baromira fölé ugrik.

• Tóban úszás.

• Egyre gördülékenyebb pocsolyázás.

• Lenyergeléskor ki se kell kötni, egy helybe marad, míg el nem indulok a karám felé.

• Amikor bolondot csinál belőlem (azt hittem, hogy ha csak simán mellettem megy, akkor is odajön a karámhoz, de nem, farokfelvágva elrohant és mehettem utána).

• Amikor megkergeti a gyanútlan macskát.

• Érzem rajta, ahogy óvatosan lépked a vendég gyerekekkel a hátán

• Hosszúszáras lovaglások.

• Amikor olyan helyzetektől nem ilyed meg, hogy csak nézek (ellenben olyanoktól, amik tökre alapvetőek).

• Petra által sokat fejlődik.

• Amikor magától odajön hozzám – pláne munka után -, mert inkább velem akar lenni.

• Nagyon hosszú a sörénye.

• Egyre többször adja be a fejét.

 

Kristály

• Sikerül visszatáplálni

• Amikor “rodeózik” alattam

• Szinte botlás nélküli terepecskék

• Tavazás

 

Ők ketten. ❤️

  

  

Valóra vált álom
2017. július 26., szerda

Olvasási idő: 1 percPont a minap gondolkoztam el azon, hogy egy kb. 10 évvel ezelőtti álmom vált valóra. Ugyanis 10 évvel ezelőtt egy nyári napon Pankámat sétáltattam a közeli tó melletti ösvényen, amikor is ellovagolt mellettünk egy férfi. Csodálattal és némiképp irigységgel néztem fel rá, hogy milyen jó neki, hogy erre lovagolhat. Tisztán emlékszem, ahogy félreállva leültettem a kutyát és ámulattal figyeltem, ahogy a ló kerekített nyakkal, fáslis lábait szedve elment mellettünk. A férfin nem volt kobak, és ezért is irigyeltem, pláne mert talán akkoriban kezdtem el lovagolni és a kobaknélküliség elképzelhetetlen volt számomra.
Azóta eltelt tíz év és bár közhely, de igaz: sok minden változott.
Az elmúlt két hétben mindkét lovammal, a 24 éves Kristtel és a 7 éves Remivel (bár nem túl biztonságos, pláne a “kicsin”) kobak nélkül lovagoltam azon az ösvényen, hogy megmártózhassunk a tóban.
És amikor Remivel léptettem hosszú száron, nyugiban hazafelé, akkor jutott eszembe ez a 10 évvel ezelőtti álmom.