Újra lovardában
Írta: dorka Mikor? 02.03. Kategória? R. Róbert, T. Pál

Mikor megláttam facebookon, hogy újra lesz Pali bácsinak nyílt edzése, tudtam, hogy menni fogok. Múlt hét hétfőn fel is hívtam Robit, hogy akkor jelentkezek én is. Kérdezte, hogy saját lóval-e. A válaszom pedig a nem volt, mindkét ló esetében két indokkal. Kristnél azért nem, mert egyrészt idős, pihen, vemhes, másrészt mert tudásilag kinőttem őt. Reminél pedig, mert nem ismeri a fedelest, a földi munkát és nem akartam egy kezdő lóval kínlódni a két nap alatt. És pláne azért nem, mert tanulni akartam, ami sajnos egyik lovam esetében sem lehetséges.

Így hát „kértem” lovat a hétvégére. Úgy beszéltük meg, hogy hétfőn vagy kedden menjek be és akkor megbeszéljük a továbbiakat.

Hétfőn be is mentünk, megbeszéltük, hogy ma menjek be lovagolni, hogy felmérjék a tudásomat, ugyanis utoljára több, mint két éve (sőt, van az már talán három is) nem voltam az itteni lovardában lovaglás céljából.

Fél hétre be is mentem, épp egy osztály lovagolt a fedelesben Pali bácsi vezényletével. Mivel esett az eső, ami miatt elég nagy zaj volt bent, de ez látszólag nem zavarta a lovakat. Kivéve egy kis pónit, aki az egyik ugrás előtt ledobta a lovasát, helyére pedig én ültem fel, azzal az utasítással, hogy sétáljak vele. Míg én a pónival lovagoltam, addig a többiek ugrattak az egyre magasabbra állított akadályokon. Végül cseréltem az egyik lovassal (M.), aki kicsit helyrerakta Minit.

Mikor az osztály a vége felé járt, Robi elküldött minket nyergelni.  Egy srácot, V.-t kaptam magam mellé, aki segített, mert bár ismerem a lovardát, azért a rendszert, azt nem. Két ló számára átcipeltük a felszerelést a kisistállóba, ahol először az ő lovát nyergelte fel, majd az enyémet, Dominót. Közben beszélgettünk (mióta lovagolok, elbírok-e egy nyerget, fel tudok-e szerelni, miért vagyok bent stb.). Megvártuk M.-t is, míg felnyergelte Csöpit (Pónit), aztán átsétáltunk a fedelesbe.

Felülés után bemelegítő lépés, majd ügetés. Ügetés közben rudaztunk, meg patanyom figurákat (kígyóvonalat, átlóváltást) csináltunk. Dominó eléggé hajtós ló, le is zsibbadt a bokám a folytonos csizma-segítség adástól. Aztán elhangzott a következő feladat: rövid vágta. De Pali bácsi ki se mondta a „vágta” szót, Dominó úgy megindult a fedeles bejáratához képest a túlsó oldalról, hogy eléggé meglepett, ugyanis elszoktam az elrohanós lovaktól. A hosszú fal mentén bakolt párat, ki is ültem, közben azon voltam, hol foghatnám kis körre a lovat, ugyanis mindenhol akadályok voltak. De jött a rövid fal, ami kanyarodásra késztette a heréltet, én pedig azzal a lendülettel zuhantam le a lóról. Pár pillanat múlva fel is ültem, de onnan tovább semerre. Csillaghullás volt a szemem előtt, ráadásul a jobb vállam is eléggé sajgott (és sajog még most is). Pali bácsi közelebb jött, hogy minden rendben van-e, megpróbáltam felemelni a jobb kezemet, de nem nagyon ment. Közben Dominó még jó pár körön át tombolt, miközben a többiek megpróbálták megállítani. Miután sikerült, száron vezetve sétáltam a lóval, hogy múljon fájdalom, eközben a többiek vágtáztak.

Pár kör séta után Pali bácsi feldobott a nyeregbe és elkezdődhetett az ugratás. Nos, idejét se tudom, mikor ugrattam utoljára (talán 4 éve, akkor is X-et). Ügetésből ugrattunk akadályokat, X-eket, meredekeket, ki-be ugrásokat. Én meg csak próbáltam fent maradni és figyelni, hogy „ne vágjon seggen” a nyereg. Ahogy az akadály magasságok nőttek, úgy fejezte be mindenki a lovaglást. Dominó még néhányszor megpróbált elvinni, de tudtam mire kell készülni, így sikerült visszafogni őt.

 Végül leléptettük a lovakat, majd visszamentünk, lenyergeltük őket és bevittük a felszerelést.

Hazaindulás előtt megbeszéltem a Robival, hogy szombaton fél nyolcra kell bemenni és ha úgy gondolom, vigyem be nyugodtan a saját nyergemet.

Zárszóként hadd legyek büszke magamra, ugyanis miután megindult Dominó, nem az volt bennem, hogy úristen, most mit csináljak, hanem hátradőltem és kerestem a lehetőséget, hogy hogyan állítsam le. Meg amikor vissza kellett szállnom a lóra, akkor sem féltem, sőt, vártam is, hogy mikor ülhetek már vissza annak ellenére, hogy eléggé fájt a vállam.

Úgy gondolom, hogy ez a „felfogás” Remi miatt van, ugyanis az ő bakolásai és ledobásai árán tanultam meg, hogy nem kell félni a lótól, hanem igen is vissza kell ülni rá és menni tovább. Ugyanis Remi lovaglása előtt borzasztóan féltem egy-egy elrohanós, bakolós leesés után és csak kényszerből, az oktató kérésére ültem mindig vissza. Nos, hát úgy látszik, ez is elmúlt.

Karácsony előtt
Írta: dorka Mikor? 12.23. Kategória? Fotóblog, Lady, Lenke, Remény, Yoda

UNIQUA Lovas Világkupa 2015 – A verseny
Írta: dorka Mikor? 11.27. Kategória? Esemény, Fotóblog

Join up!
Írta: dorka Mikor? 11.14. Kategória? Építés, Remény

Három év türelmes várakozás és egy nyelvvizsga eredményeképpen egy hét alatt végre felépült a körkarám.

Elsőként mindenképpen a M.R.-féle csatlakozást szerettem volna megcsinálni Remivel. Így hát szombaton fogtam a lovat, ráraktam a kötőféket, magamhoz vettem az ostort és kisétáltunk a karámba. Ott levettem róla a felszerelés és kezdődhetett a hajsza.

Hajtottam körbe-körbe, néha irányváltásra kényszerítettem. Fél óra után már csurom víz volt, minden egyes vágtaugrásnál csöppent az álláról az izzadtság, én meg féltem, hogy túlhajtom. De ha meg akar állni, akkor úgy is „szól”. Még negyed óráig vágtázott, mikor megengedtem neki, hogy bejöjjön, ha be akar. Be akart. Mellém érve megsimogattam, sétáltam körbe-körbe, ő meg követett, mint egy kiskutya. Mivel teljesen le volt izzadva, valahogy le kellett vezetni, hogy egyrészt normalizálódjon a légzése, másrészt pedig, hogy takarózhatóvá száradhasson. Ezért feltettem rá a kötőféket és kisétáltam vele a bekötőre, majd vissza, de visszafelé nem mentünk be, hanem továbbsétáltunk a b.telep felé. Ekkor már le volt róla csatolva a szár, így is követett. Aztán visszafordultunk, ekkor Remi leelőzött, majd bevágtázott a karámig. Apuék meg megijedve rohantak elő az irodából, hogy velem mi történt.

Elmentem Remiig, majd visszavezettem a karámhoz, ahol újból levettem róla a kötőféket és újra hajtani kezdtem, nem törődve azzal, hogy már egészen megszáradt. Ezúttal kevesebb ideig kellett vágtáznia. Beengedtem magamhoz, megint elkezdtem vezetgetni, majd bementünk, bent betakartam és mehetett pihenni. Közben persze kapott egy csomó simogatást.

Mióta megtörtént a csatlakozás (nekem ez egy picit varázslatosan hangzik, de nem találok rá jobb szót) Remi nyugodtan jön mellettem, és ha tyúklépésben megyek, akkor se visz el a francba. Ugyanis eddig mindig arra kellett figyelnem, hogy ne lépjen a lábamra, ne lökjön fel és közben tartani is kellett a tempóját. Most úgy látszik, mindez megoldódott, vagyis tisztel.

Szóval felavattuk a körkarámot.

Nikon7
Írta: dorka Mikor? 11.10. Kategória? Fotóblog

Jelentkeztem egy pályázatra, melyet a Nikon (Magyarország) szervezett, és aminek az a lényege, hogy csak egy hónap alatt lehet elkészíteni a képeket. 21 téma adott és abból hét témához kell képet feltölteni. Nem mondom hogy könnyű volt, mert hétvégente tudtam csak fotózni, illetve az időjárás sem mindig kedvezett. Ráadásul azt hittem, hogy szombaton van a határidő, és péntek este kilenckor néztem meg pontosan, hogy aznap éjfélre kell beküldeni a képeket. Kicsit levert a víz, de végül sikerült. Ráadásul egy ismerős is segített a PS részben. Sokat tanultam tőle.

 


EquestrianBlog

Régóta lovagolok, a pontos idejét nem tudom, de ha jól gondolom, akkor kétezer-hétben ültem először lóra lovaglás céljából. És azóta rabja vagyok ennek a sportnak, hobbinak, életformának, vagy csak egy buta időtöltésnek, ki hogyan gondolja. Az első lóra ülés után, egy évre rá cseréltem első lovamat, Kristályt - ekkor mindössze 13 éves voltam. Két év múlva megszületett Remény, aki mára már kész hölgy lett a maga hisztijeivel. Kristen angol stílusban lovagolok, Remin pedig a western és angol stílusban is (egyedül általában az utóbbiban, míg társaságban az előbbiben).

Rajtuk kívül még van két kutyám: Lady és Beni. Lady-t összesprórolt pénzből vettem. A tanya ékessége, hiszen ő egy skótjuhász. Bár kiállításra tenyésztették, jelleme miatt nem vezethetem fel, így inkább tanításában lelem örömöm, már amikor ő is szeretné. De én így szeretem őt. Beni egy nagy bohóc. Imádom a játékos fejét, hogy mindig csóvál, és ő az egyetlen kutyu (vagy mégsem), aki hozza a labdát. Vele agilityzek, nagyon fogékony mindenre, hihetetlen gyorsan tanul. Ebben is Pankára üt.

 

FőoldalFacebookBloglovin
A halál nem más, mint álom!

Pankát úgy kaptam, mikor tizenkét éves voltam. Ő volt az első kutyám, vele tanultam meg, hogy egy állat jó barát is lehet, hiszen előtte alig volt kapcsolatom állatokkal. Ő mutatta meg nekem a kutyatanítás örömeit és nehézségeit. Ragaszkodó, pontos és hű társ. Vele agilityztem, bármire mutattam, felugrott rá vagy átugrott rajta. De sok vezényszót is ismert: az alapokat (ül, fekszik, maradj), a pacsit, fordulj. Sok ismerősünket, ha nem az agilityvel, akkor télen a szánkózással nyűgöztük le (amíg elbírt). Remek első-kutyát ismertem meg személyében.

Nyilatkozat

» A EquestrianBlogon megtalálható bejegyzések, képek mind a honlap tulajdona. A képeket elkérés után szívesen odaadom. 

© equestrianblog.bplaced.net

Bejelentkezés