EquestrianBlog
Apró győzelmek
2016. február 22., hétfő
Olvasási idő: 4 perc

Remény hatodik szülinapjának margójára.

Az elmúlt időben sokat fejlődtünk mindketten, megszoktuk egymást, ismerjük egymás hülyeségeit. Egyre jobban bírok vele, nagyjából már meg tudom tippelni, mire hogyan fog reagálni, ezért sok olyan helyzetbe próbáltam vinni, ami a számára ijesztő lehet.

Az egyik ilyen ijesztő helyzet a hinta. Ugyanis az udvarban van egy játszótér és van rajta többek között két hinta egymástól kb. fél méter távolságra. Remit a két hinta között próbáltam átvezetni. Első alkalommal, miután átjutottunk közöttük, el akart szaladni (még jó, hogy futószáron volt), de minél többször mentünk át a két hinta között, annál kevésbé ijedt meg. Nem mondom, hogy tökéletesen nyugodtan megy át közöttük, de majd gyakoroljuk ezt még.

Aztán a körkarám meglétének köszönhetően az utóbbi időben inkább csak földimunkáztunk, nem nagyon ültem a hátára. Meg is lett a sok földizés eredménye. A vezényszavak (lépés, ügetés, vágta) elsőre mennek, nem nagyon kell elismételni. Rászoktattam arra, hogy a jármódváltás szavakkal történjen, a jármódon belüli gyorsítás vagy lassítás pedig hangokkal (csettegés ill. a „s” hosszú elnyújtása). Egyre jobban reagál a kézjelekre is (előrehajtáshoz a fara felé eső kezemet emelem vízszintesbe, a lassításhoz pedig a feje felé esőt). Az „állj!”, mint vezényszó értelme is lassan, de biztosan kezd eljutni az agyához. A kikötéses edzések is egyre jobban mennek, már nem nagyon küzd a rövid szár ellen, inkább beadja a fejét. Ilyenkor az ügetése elengedett, ütemes, nem elrohanós, sőt van, amikor ez kikötés nélkül is megy. Az ilyen körkarámos edzéseken leszokott a tombolásról, remélem ez így marad majd a terepeken is.

A nyugis földimunkának és annak köszönhetően, hogy jól sikerült a múltkori lovagoltatás, úgy tervezem, hogy leváltom Kristályt: a következő alkalomtól már Remin fog Csenge tanulni. Persze ettől még Krist nem lesz elhanyagolva (könnyebb lovaglás, szintén földizés, vezetgetés, legeltetés, kényeztetés).

Egy karámos edzés után levezetésképpen ki akartam menni vele terepre, de az ajtó kinyitásához már nem akartam leszállni róla. Addig győzködtem, míg sikerült a bejárat mellé menni, így ki tudtam rúgni a kaput, amitől kicsit megijedt, de újabb noszogatásra sikerült még egyszer a kerítés mellé irányítani. Ezután még egyszer kirúgtam az ajtót és némileg erős csizmasegítséggel átmentünk a kapun, miközben az ajtó csukódott befelé, rá Remi hátsójára, amitől megugrott, de simogatásra megnyugodott, így mehettünk is.

Ugyanezen a terepen volt, hogy a város felé mentünk és B. bácsi lucerna földjén keresztül terveztem odajutni. Itt ugye neki lehet ereszteni a lovat és én így is tettem, mire Remi egy jó kis tombolásra készült, de mivel már ismerem a rákészülés jeleit, ezért csírájában fojtottam el a hátraléptetéses módszerrel. Azt hiszem, kicsit megilletődött, mert eddig még nem nagyon adtam hangot a hiszti iránti nemtetszésemnek. Na de majd mostantól.

Megkapta az ínvédőit is. Mikor első alkalommal ráraktam és leoldottam a karámrúdról, majdnem nekem jött, mert azt hitte, ahhoz a helyhez köthető az a valami a lábán, ahol felkerült rá, de idővel megértette, hogy mindenhova „követni” fogja. Nem tervezem lovaglásnál használni, sőt egyáltalán semikor, ugyanis lábai épek, nem koccannak, ugratni meg egyelőre nem fogunk.

A Join-up-nak köszönhetően vezethetősége rohamosan fejlődött, most már nem akar fellökni és/vagy rám taposni, csak megy mellettem. Ezen fellelkesedve kétszer kimentünk terepre sétálni. Első alkalommal havas időben mentünk, akkor nagyon izgatott volt, másodjára pedig csak pocsolyáztunk.

Apropó, pocsolya. Még mindig nagyon-nagyon fél tőlük. Már azt is eljátszottuk, hogy apummal ketten gumicsizmát húztunk és kivittük a két lovat a homokos bekötőre, ahol volt egy nagy pocsolya meg több kisebb. Krist tök nyugodtan gázolt át a vízen, nem is egyszer, Remi meg csak állt a víz szélén. Végén már azt csináltam, hogy míg apu legeltette Kristet, én magam mellett vezettem a Remit úgy, hogy én legyek a pocsolya meg ő közte, végül így közelebb került hozzá, de semmiképp se ment bele. Remélem, majd áprilisban megoldódik ez az ügy.

Idénre sok tervem van, remélem nem fogunk unatkozni.

Két napos edzőtábor
2016. február 7., vasárnap
Olvasási idő: 3 perc

Szerdai esésem után sürgősen próbáltam tegnap reggelre meggyógyulni, de pénteken még úgy nézett ki, hogy se oldalra, se hátra és felfelé is csak nehezen tudtam kinyújtani a karom. Mindezek ellenére sem hagytam volna ki az edzést, mondván, ha nem javul, akkor legfeljebb majd felnyergel helyettem valaki. De szerencsére javult a vállam.

Tegnap reggel némi késéssel, háromnegyed nyolcra értem be, de nem késtem, ugyanis a többiek még csak az akadályokat rendezték a fedelesben. Miután segítettem nekik és készen voltunk, elmentünk nyergelni. A beosztás szerint az első osztályban lovagoltam. Zs. segített felnyergelni Dominót (vittem a saját nyergemet), és ahogy kész lett mindenki a kisistállóban, átmentünk a fedelesbe, ahol rögtön fel is ültünk a lóra. Lépésben melegítettünk, közben még jött két „idegen” lovas hozzánk. Ügetés, patanyom figurák, nagykörön rudazás, majd rövid vágta. Vágta után ügetésből ugratás, majd egyesével átvettük az akadályokat. Ezután pályát mentünk, amely összességében 7 akadályból állt. Kétszer volt emelés (először X, majd kisebb, utána nagyobb meredek / oxer), utána én befejeztem az órát (vagyis lépésben levezetés), a többiek pedig tovább ugrattak. Miután mindenki végzett, kimentünk sétálni a négyévszakos pályára. Lenyergelés után még a következő osztályt megnéztem, de nagyon hideg volt, meg le is voltam izzadva, így végül hazamentem.

 Ma reggel már pontosabban érkeztem, segítettem a többieknek szénázni, ezután beosztottak minket, ahol kiderült, hogy csak a harmadik, az utolsó csoportban fogok lovagolni. Az első két osztálynál segítettem a lovasoknak a lovak körül és Pali bácsinak akadályokat építeni, rudakat visszatenni. Minden osztálynak (így nekünk is) ugyanaz volt a felépítése az órának. Lépés, ügetés, ügetésnél rudazás és egy-egy elem ugratása, majd a „vizesárok” ismertetése a fiatal lovakkal, végül rövid vágta. Pálya ugratás előtt egy keskenyebb akadályt kellett átugrani, ami meglepően jól sikerült mindenkinek. Végül mindenki egyesével végigment a pályán (ma más volt a sorrend, pláne az új elemek miatt is).
Mire megfagytam volna, jött a harmadik osztály, vagyis mi. Bementünk, gyorsan felnyergeltünk és mentünk is vissza a fedelesbe. Mivel tegnap nagyon kellett hajtani Dominót, és sokszor le is maradtam emiatt, ezért mára kaptam sarkantyút, amivel sokkal „könnyebb” volt lovagolni a lovat. A feladatok ugyanazok voltak, mint az első két osztálynál. A pálya lovaglásánál Dominó egyszer úgy megindult, hogy majdnem végigjátszottuk a szerdai esetet, de fent maradtam és leállás nélkül végigmentem kétszer a pályán, aztán én befejeztem, míg a többiek emelt akadályokon tovább ugrattak. Mikor mindenki befejezte, megint kimentünk a négyévszakos pályára leléptetni a lovakat, majd bementünk lenyergelni.

Nyergelés után megtörtént a déli etetés, majd beszéltem Robival és hazamentem.

Nagyon jó volt a hétvége, ha egy szóval kellene jellemeznem, akkor az „izomlázas” jelző lenne a legmegfelelőbb. Örülök, hogy „új” lovat kaptam, ugyanis mindkét lovam megtorpanós és nem elrohanós ló, így Dominóval az utóbbi típussal is találkozhattam. És annak is örülök, hogy végre ugrattam, hogy fejlődtem egy kicsit.

Újra lovardában
2016. február 3., szerda
Olvasási idő: 4 perc

Mikor megláttam facebookon, hogy újra lesz Pali bácsinak nyílt edzése, tudtam, hogy menni fogok. Múlt hét hétfőn fel is hívtam Robit, hogy akkor jelentkezek én is. Kérdezte, hogy saját lóval-e. A válaszom pedig a nem volt, mindkét ló esetében két indokkal. Kristnél azért nem, mert egyrészt idős, pihen, vemhes, másrészt mert tudásilag kinőttem őt. Reminél pedig, mert nem ismeri a fedelest, a földi munkát és nem akartam egy kezdő lóval kínlódni a két nap alatt. És pláne azért nem, mert tanulni akartam, ami sajnos egyik lovam esetében sem lehetséges.

Így hát „kértem” lovat a hétvégére. Úgy beszéltük meg, hogy hétfőn vagy kedden menjek be és akkor megbeszéljük a továbbiakat.

Hétfőn be is mentünk, megbeszéltük, hogy ma menjek be lovagolni, hogy felmérjék a tudásomat, ugyanis utoljára több, mint két éve (sőt, van az már talán három is) nem voltam az itteni lovardában lovaglás céljából.

Fél hétre be is mentem, épp egy osztály lovagolt a fedelesben Pali bácsi vezényletével. Mivel esett az eső, ami miatt elég nagy zaj volt bent, de ez látszólag nem zavarta a lovakat. Kivéve egy kis pónit, aki az egyik ugrás előtt ledobta a lovasát, helyére pedig én ültem fel, azzal az utasítással, hogy sétáljak vele. Míg én a pónival lovagoltam, addig a többiek ugrattak az egyre magasabbra állított akadályokon. Végül cseréltem az egyik lovassal (M.), aki kicsit helyrerakta Minit.

Mikor az osztály a vége felé járt, Robi elküldött minket nyergelni.  Egy srácot, V.-t kaptam magam mellé, aki segített, mert bár ismerem a lovardát, azért a rendszert, azt nem. Két ló számára átcipeltük a felszerelést a kisistállóba, ahol először az ő lovát nyergelte fel, majd az enyémet, Dominót. Közben beszélgettünk (mióta lovagolok, elbírok-e egy nyerget, fel tudok-e szerelni, miért vagyok bent stb.). Megvártuk M.-t is, míg felnyergelte Csöpit (Pónit), aztán átsétáltunk a fedelesbe.

Felülés után bemelegítő lépés, majd ügetés. Ügetés közben rudaztunk, meg patanyom figurákat (kígyóvonalat, átlóváltást) csináltunk. Dominó eléggé hajtós ló, le is zsibbadt a bokám a folytonos csizma-segítség adástól. Aztán elhangzott a következő feladat: rövid vágta. De Pali bácsi ki se mondta a „vágta” szót, Dominó úgy megindult a fedeles bejáratához képest a túlsó oldalról, hogy eléggé meglepett, ugyanis elszoktam az elrohanós lovaktól. A hosszú fal mentén bakolt párat, ki is ültem, közben azon voltam, hol foghatnám kis körre a lovat, ugyanis mindenhol akadályok voltak. De jött a rövid fal, ami kanyarodásra késztette a heréltet, én pedig azzal a lendülettel zuhantam le a lóról. Pár pillanat múlva fel is ültem, de onnan tovább semerre. Csillaghullás volt a szemem előtt, ráadásul a jobb vállam is eléggé sajgott (és sajog még most is). Pali bácsi közelebb jött, hogy minden rendben van-e, megpróbáltam felemelni a jobb kezemet, de nem nagyon ment. Közben Dominó még jó pár körön át tombolt, miközben a többiek megpróbálták megállítani. Miután sikerült, száron vezetve sétáltam a lóval, hogy múljon fájdalom, eközben a többiek vágtáztak.

Pár kör séta után Pali bácsi feldobott a nyeregbe és elkezdődhetett az ugratás. Nos, idejét se tudom, mikor ugrattam utoljára (talán 4 éve, akkor is X-et). Ügetésből ugrattunk akadályokat, X-eket, meredekeket, ki-be ugrásokat. Én meg csak próbáltam fent maradni és figyelni, hogy „ne vágjon seggen” a nyereg. Ahogy az akadály magasságok nőttek, úgy fejezte be mindenki a lovaglást. Dominó még néhányszor megpróbált elvinni, de tudtam mire kell készülni, így sikerült visszafogni őt.

 Végül leléptettük a lovakat, majd visszamentünk, lenyergeltük őket és bevittük a felszerelést.

Hazaindulás előtt megbeszéltem a Robival, hogy szombaton fél nyolcra kell bemenni és ha úgy gondolom, vigyem be nyugodtan a saját nyergemet.

Zárszóként hadd legyek büszke magamra, ugyanis miután megindult Dominó, nem az volt bennem, hogy úristen, most mit csináljak, hanem hátradőltem és kerestem a lehetőséget, hogy hogyan állítsam le. Meg amikor vissza kellett szállnom a lóra, akkor sem féltem, sőt, vártam is, hogy mikor ülhetek már vissza annak ellenére, hogy eléggé fájt a vállam.

Úgy gondolom, hogy ez a „felfogás” Remi miatt van, ugyanis az ő bakolásai és ledobásai árán tanultam meg, hogy nem kell félni a lótól, hanem igen is vissza kell ülni rá és menni tovább. Ugyanis Remi lovaglása előtt borzasztóan féltem egy-egy elrohanós, bakolós leesés után és csak kényszerből, az oktató kérésére ültem mindig vissza. Nos, hát úgy látszik, ez is elmúlt.

Karácsony előtt
2015. december 23., szerda
Olvasási idő: 2 perc

UNIQUA Lovas Világkupa 2015 – A verseny
2015. november 27., péntek
Olvasási idő: 2 perc