Miután a suliban letudtam a három órát, mentem is egyből a lovardába. Anyu vitt át, ő hozta a gépemet. Fényképezek, fényképezek, egyszer csak azt veszem észre, hogy a felső részen egy egyre fehéredő átmenetes csík van. Pedig az előző fényképezésnél nem volt baja, a kettő között meg a táskában volt. Kezd elegem lenni. Azért remélem júliusban nem fuccsol be. Mindegy, tovább fényképeztem. Mondjuk, ha árnyékba mentem és onnan fényképeztem, akkor kevésbé látszik a csík.
A verseny amolyan ügyességi verseny volt a lovasok és lovak számára. Volt benne ugratás, hordódöntés, sátor, lebegő szalagok alatti átlovaglás, füles labda áthelyezése, bábuverés, karikaszedés, flakonokon keresztüllovaglás, csörömpölés. És végül a célbalövés. A lovakat leginkább az utóbbi rémisztette meg. Csupán egy-két olyan ló volt, aki több türelemmel bírta.
Szombaton felnyergeltem Remit, ráraktam a kilyuggatott kikötőszárat meg a futószárat és kimentünk a nagyfutós helyre. Ostort nem vittem magammal. Egy ideig szépen is dolgozott húzott száron, ám egyszer mikor másik kézre állítottam, nem volt hajlandó elindulni, hanem hátradobta magát, majdhogynem leült. Megpróbáltam megint ügetésbe nógatni, mégegyszer megcsinálta az előbbit. Oké, akkor lecsatoltam a kikötőket, így nagy nehezen elindítottam ügetésbe, de így is hisztizett. Visszaraktam másik kézre, kikötőket rá. Meg se mozdult. Még lépésbe se. Oké, akkor szárakat le. De még így se. Hiába hajtottam, a fenekét nyomkodtam, futószár végével nógattam. Semmi. Visszamentünk elővettem az ostort, kisfutón megmutattam neki, kikötők nélkül. Csak úgy rohant. Zárásképp sétáltunk az udvarba két kört úgy, hogy az ostor kettőnk között van, ugyanis hajlamos nem betartani a vezetés szabályait. Nem tartja velem a lépést elrohan. Na majd ezt gyorsan ki fogjuk iktatni.
Szombat
Szabadon, mármint egy szál kantárral lefutóztam Remit a kis futós helyen (a karám mellett). Kicsit se volt teli. Jobb kézre párszor kifarolt, balra meg vágtázott fél-fél köröket (kicsi a hely). Végül leraktam egy rudat, amit lépésben átlépett, ügetésben meg, mintha fél méter magas lenne, átugrotta, több körön át. Aztán visszavettem lépésre, megint átlépte, következő ügetős körnél meg már simán átlépte. Aztán mivel láttam rajta, hogy teli van még, kivontam a rudat és úgy hajtottam még pár kör erejéig. Ami viszont nagyon zavar, hogy bár megszokásból (elég rossz szokás), de csapkodja a fejét felfelé. Nem tudom, szabad-e rá már most martingált vagy kikötőt használni, hogy ne nagyon szokjon rá.
Fél négyre beszéltük meg Timivel a találkozót, a P.-éknél levő hídnál. Ehhez képest, félkor kezdtem el nyergelni, de már akkor is villámlott meg dörgött. Ügyet sem vetve a tomboló elemeknek, felnyergeltem és elindultam a Robiék régi helye felé, hogy majd úgy menjek el a Timiékhez. Így lett volna, ha nem látom meg pont, hogy egy kutya szalad át az úton. Akkor forduljunk vissza és induljunk el az O.-ék irányába. Közbe hívogattuk egymást, hogy én hol vagyok, illetve hol lehet gyorsan odajutni. Elmentem O.-ék tanyája mögött, B. bácsi kerítése mellett (ahol is meglátott minket egy paci és közelebb is jött). A lucernáson átvágva egy legelőszerűn találtam magam, majd egy búzatábla mellett mentünk lépésben (gyorsabban nem mertem menni, nehogy ne vegyem észre a gödröt). Pont mikor odaértem az olajkúthoz, kezdett el csöpörészni. És amikor odaértem a bokrokhoz, akkor úgy elkezdett zuhogni, meg ráadásul dörgött is, hogy két másodperc alatt bőrig áztam.
Nem is tudom, hol láttam már, hogy a lovasok szimpla csomózott kötőfékkel, vagy azzal sem lovagolják a lovukat. Annyira megtetszett a természetesség, az hogy nem teszik a lovat feleslegesen kényelmetlen helyzetbe azzal, hogy nyerget tesznek a hátukra és felkantározzák őket. Hogy nem az megy, hogy kimennek, felnyergelik, lovagolnak, lenyergelik a lovat és beteszik a boxba, hanem (én így mondom) lelkiznek is egy kicsit. Kapcsolatot építenek a lóval, elfogadják őket, mint társ és nem eszközként használják őket. Szerelem volt első látásra és úgy gondoltam, hogy én is kipróbálom. Monty Roberts-ről már hallottam, de olvastam, hogy ez nem az a módszer. Ez a Pat Parelli-s módszer, és ennek az alapja a Hét játék. Mivel Mo.-n ilyen témában kb. egy könyv sincs, úgyhogy megkérdeztem a barátnőmet, aki szintén tlk-zik a lovával, hogy honnan tanulta, hol olvasott róla stb. Nos én is megrendeltem ezeket a füzetecskéket, pontosabban kettőt, amiben igen nagy részletességgel leírják a módszert. Csakhogy nincs hozzá eszköz. Még régebben vettünk az Aranypatkóban egy csomózott kötőféket, de az előre gyártott volt, szóval nem is az a komoly. Aztán később a KLP-ben találtam répabot-utánzatot. Ugyanis nem narancssárga a rúd. Szárként pedig futószárat használok, de írták, hogy az nem jó, mert túl könnyű.
Elkezdtem a lovakkal foglalkozni a füzetek alapján, először Remivel. A sündisznós játékkal indítottam, holott nem az az első lépés. Remi ugyanis fél a lógó szártól, mert azt hiszi, hogy ostor. A játék egyébként egész jól ment, gyorsan megértette, hogy a nyomásra engedni kell. Kristállyal is megcsináltam ezeket, ő viszont makacsul ellenállt, és nem hogy ellépett volna, inkább rám támaszkodott. Teljesen más vele foglalkozni, mint a csikóval.
Következő nap már egy zacskót raktam a bot végére és azzal idegesítettem Remit is meg Kristet is. Remi egy picit ideges volt, de hamar megszokta a csörgést, Krist pedig abszolút nyugodt volt. A következő alkalommal, egy sárga esernyővel ijesztettem a lovakat. Kinyitottam, becsuktam. Krist semmi, Remi viszont halálra volt rémülve, de gyorsan felengedett.
Most egyelőre itt tartunk, valamikor szeretnék beszerezni hozzájuk való kötőféket és vezetőszárat, szerintem a répabottal nem lesz semmi baj.
Jó oké, elég hülye cím. De szombaton felültem Kristályra, egy ideig ügettem a bekötőn fel-le. Majd megálltam és egy lyukkal feljebb csatoltam a kengyelt. Mennyivel más lett. Végül így kimentem a Sóstóra.
Mivel a vasúti átjárót a múlt hónapban újították fel, valami gumiszerű izét tettek le beton helyett, aminek más a színe is és az anyaga is. Na ez Kristet olybá megrettentette (szép magyar nyelv), hogy nem mert még a közelébe se menni, hiába noszogattam. Jó, akkor két autós között leszálltam a nyeregből, megvártam, míg mindenki elmegy és átvezettem kézen. Majd vissza, és ezt így két-háromszor, míg egy kicsit megnyugodott. A túloldalon meg visszaszálltam. Kilovagoltam a Sóstóra, a bejáratnál találkoztam egy kisfiúval, meg az apjával, meg egy mamával és az unokáival. Lósimogatást kértem. Leszálltam a nyeregről, mert Krist nem bírt egy helyben maradni és a kicsik megsimogatták Kristet. Miután visszaszálltam, megkérdeztem a mamit, hogy nem-e ők voltak ott tavaly a madárnál és szintén megsimogatták Kristet. De. Ezután nagy tempóval téptem haza. Na jó, azért kontrolláltan, mert a beton az elég csúszós. A vasúti átjáróval pedig nem volt semmi gond. Itthon lenyergeltem és megkapták a zabot (egy kicsit belecsúsztam a kajaidőbe).
Vasárnap pedig Remire ültem fel. Csak bent a karámban köröztünk, hogy szokjuk egymást. Össze-vissza kanyarokat csináltam vele, 8-asokat, kisköröket, átlóváltásokat. Léptettem és megállítottam. A végén pedig többször is fel-leszálltam, had szokja azt is. Az hogy leugrok a nyeregből, még egy picit megijeszti, de majd gyakoroljuk.