FőoldalRólunkFacebookInstagram
EquestrianBlog
Elfáradtam
2012. 08. 01. • Kristály
Olvasási idő: < 1 perc

Nem a jó értelemben. Érzelemként fáradtam el. Kristálytól. Elegem van, hogy minden kis apróságért megáll és néz; folyton rugdosni kell, mert odafelé nem hajlandó menni; hazafelé meg rohan, hogy alig lehet visszahúzni; amikor meg a térképet nézem meg a telefonon (odafelé), akkor meg nem hajlandó megállni. Kész, elfáradtam a nyüstölésbe. Tegnap sokat harcoltunk a terepen egymással. És ez nem jó. De közben meg olyan aranyos, hogy megáll a nyerges előtt, hogy lenyergeljem, és majd bejön a nyergesbe, de azért az ajtóban megáll. Mindegy. Most egy ideig nem fogok rajta lovagolni, mert érzem, rossz lesz.

Dilemma
2012. 07. 31. • Kristály
Olvasási idő: < 1 perc

Nos, megint nagy dilemmába ütköztem, amit szégyellek megírni, de mivel ez napló, amit mindent le akarok és le kell írni – az én felfogásom szerint -, hát megteszem. Nos, arról volna szó, kérem szépen, hogy ma reggel találtam egy megfelelő pacit, ami nekem minden szempontból megfelel és olcsó. Amit róla tudni kell: kisbéri, '98.05.05 (egy nappal az enyém után), angol-western, sárga, kanca, forgalombiztos, gyerekbarát. És 'olcó, ez nadon olcó' (idézet a magyar vándorból). Mindössze 170-be kerül. De ha tovább gondoljuk, akkor valami baja lehet, mert hát kicsit lent van az ára. Csak hogy ez a ló meglegyen, ahhoz előbb el kellene adni Kristet. Ez meg már megint egy nehéz eset, ugyanis a szívem legmélyén nem tudom megtenni. Viszont a fejlődésemhez muszály lenne. Anyuék benne lennének. Én is benne lennék. … Csak nincs szívem hozzá, bár ha egy páran támogatnának és helyeselnék a döntésemet, akkor talán megtenném. Csak hát támogatás hiányában ez egyenlőre elmarad.
Update: délután felhívtuk a nőt, a lovat eladták. Most csendesen keresgetek egy másik pacit. Lehet, találtam is csak, ha végig gondoljuk, akkor télre nem érdemes annyira, mert nem nagyon fogok lóra ülni.

El Bronco – képek
2012. 07. 29. • EseményFotóblog
Olvasási idő: < 1 perc

Először nem akartam feltenni képeket, de végül mégis, hiszen nem lehet, hogy egy számomra fontos eseményről nincs semmilyen képes emlék. Így tehát a személytelenebb képeket feltettem.





Egy hét az El Bronco-n
2012. 07. 28. • Lovarda
Olvasási idő: 2 perc

Ahogy a cím is elárulja, voltam az El Bronco-n. Régóta terveztem már, hogy belekóstolok a westernlovaglásba, és szerintem jól döntöttem, hogy megtettem. Természetesen mindenki ismeretlen volt számomra, de a hét végére már egész jól megbarátkoztunk egymással, bár volt klikkesedés, főleg az miatt, hogy jött egy egész társaság is. A Pécsiek. Így két, illetve három részre volt osztva a csapat: voltam én (egy), a Pécsiek (kettő) és a Sátrasok (három). Igazából mindenkivel jóban voltam. A Pécsiekkel aludtam együtt, így főként velük élveztem az egész tábort. Közel 20-an voltunk együtt.
A csapat lovaglás szempontjából két részre volt osztva a lólétszám miatt. A két rész száma szinte naponta változott: az első csopoprtban hol 10-en voltak, hol 13-an. Hátasaink: egy pej herélt (nemtudom a nevét), Pötyke, Szörpi, KisBandi, NagyGulliver, KisGulliver, Sunset, Ízi, Vihar, egy másik pej, Baba, Szüri és Dorisz.
Beosztáskor először nem kaptam lovat, így a második részre maradtam. Végül NagyGullivert kaptam, egy sárga quarter heréltet. Nagyon klassz volt rajta lovagolni, kifogástalan kis paci. Hétfő délelőtt még csak léptünk és ügettünk, délután már vágtáztunk is. Kedd de. szlalomoztunk, du. már bólyát kerültünk. A hét további részén pedig a pályát gyakoroltuk. Napi kétszer volt lovaglás, mindig Gullin ültem (volt, akinek a hét során más lóra kellett ülnie). A hét során megtanultunk fel- és lenyergelni, a szárat rákötni a nyeregszarvra (az utóbbi már kedden ment), egy kézben fogni a szárat szlalom közben is (én már kezdettől fogva így tettem). Illetve szerdán elmentünk lovaskocsival a Csonka-toronyhoz.
Szombaton, azaz ma délelőtt tartottunk a szülőknek egy bemutatót a héten tanultakról: lépés, ügetés, vágta, pálya egymás után és végül a tiszteletkör.
Amikor a végén felmentem a cuccomért, anyuék beszéltek az oktatóval, Sanyival, aki számomra a legnagyobb dícséretet mondta: azt kérdezte anyuéktól, hogy hol tanultam meg westernezni. Ugyanis én eddig SOHA nem ültem westernben.
Szóval köszönöm ezt az egy hetet, nagyon kellemes volt és örülök, hogy kipróbálhattam ezt a stílust is.

(Szerdán és pénteken én voltam a tábor fotósa, közel 400(!) kép készült a táborról, bár ebből negyede szemét.)

Kettesben
2012. 07. 28. • Kristály
Olvasási idő: 2 perc

Nos, megjöttem a westerntáborból, de az élménybeszámoló előtt a tábor előtti lovaglásokról szeretnék írni. Múlthét csütörtökön, miután voltam Szilvinél, délután elmentünk az unokatesómért, Zsófiért (tavaly már írtam róla). Egészen vasárnapig, a táborban való megérkezésemig nálunk volt, ugyanis Solt nem messze van Soltszentimrétől, és egyszerre mentünk – én táborba, ő haza. De ne siessünk ennyire előre.
Csütörtökön éppen kezdett sötétedni, amikor hazaértünk, így csak simán szőrén felült egy kis futószárazásra. Pénteken futószárazás volt, mindenféle gyakorlattal, majd a végén ellovagolt egyedül a szomszédban levő sertéstelep bejáratáig és vissza. Szombaton is futószárazás volt, ment egyedül is körön, majd a végén megtette az alap utat (körtésnél jobbra, és a következő kanyarnál is, és jött haza). Később kivittük futószárazni Kristet, Zsófi is futtatta. Letettünk három rudat, járóiskola céljából. Olyan szépen ment felette a ló. Vasárnap reggel jöttek ismerőseink, két lóval az előre megbeszéltek szerint. Tibi leült anyuval beszélgetni, én pedig felültem a lovára, Matyira. Zsófi pedig Kristályon volt. Timi volt a vezetőnk, lovával Tündével. Jó hosszú túra volt, vágtáztam párat, majd először átmentem lovagolva a főúton. Később, kb. a félúton cseréltünk Zsófival: ő ült Matyira, én pedig Kristre. Az ő tanyájukhoz mentünk, majd fordultunk vissza, hazafelé pedig más úton mentünk. Összesen 10,3 km volt a megtett táv. Végül gyorsan lenyergeltünk, Timiék elmentek haza, mi még gyorsan összepakoltuk a maradék holminkat és indultunk a magunk helyére.

A "kis" színésznőm
2012. 07. 19. • B. Sz.
Olvasási idő: < 1 perc

Ma Dzsenire ültem fel. Vééégre. Úgy hiányzott a drága. Eddig fájt neki a hátsó lába. Először futón ment, mert nem nagyon ment volna, aztán kimentünk nagykörre, végül féllovardába. Közben szerelték a kerítést, mert az már esik szét, így ment a fúró, kalapács meg miegymás. Dzseni pedig megijedt, megugrott, bakolt (ha jól éreztem). Én pedig az első pillanatban megijedtem, de rögtön utána eszembe jutott, hogy dőljek hátra és fogjam kis körre. Én próbálkoztam, végül fennmaradtam, csak az egyik kengyelemet veszítettem el. Szilvi rögtön odajött és megdícsért, ahogy kihúztam magam. A bakolás közben pedig meghúzódott Dzseni bal első lapockájára, szóval eléggé sántított. Most már két lábra. Még simán lépésre felült rá Adri, és mentünk be.
Amúgy érdekes, hogy karámban, meg ijedéskor nincs semmi baja és elvisz a fenébe, de amikor rajta ülsz és lovagolni kell, akkor meg olyan lusta, de egyben olyan édes, hogy meg lehet enni. Szóval, szívesen elküldeném a színészek közé.