Tavaly ilyenkor már rég kint legeltek a lucernáson. Most azonban féltem őket együtt kiengedni, külön meg pláne. Miért? Kristály oké egyedül, de Remit megfogni nehéz lenne. Az együttlevéstől meg totál alaptalanul féltem.
Ma viszont megtört a jég és fél órára kiengedtem őket a legelőre (=lucernás). Először kiengedtem a Kristet, futott egy picit (közben Remi megőrült a karámban), majd a Remit is, ő pedig rakétaként lódult kifelé. Ott hagytam őket.
10 perce, etetéskor behívtam őket, mivel Krist a legelő egyik, Remi meg a másik oldalán legelt, így Remi odafutott az anyjához, majd együtt elindultak befelé. De nem ám a karámba, hanem be az udvarba. Onnan Krist karámjába. Miután Remi mindent végigszaglászott, kiment én pedig gyorsan le tudtam zárni a karámot. Mivel a sajátjába nem akart bemenni (és a kötőfék sem volt rajta), így a hasánál fogva jött be velem, vagyis tartottam a kancsóba a zabot, ő pedig követte.
Remélem nem lesz rutin ebből a "nemakarokbemenni, hátgyerünkbeazudvarba" dologból, mert nem nagyon szeretem. Mellesleg ilyenkor be kell csukni a kutyákat, mint ahogy erre rájöttem.
Boldog új évet!
Rájöttem, Remi nem szereti a póni sütit: kiköpi a drága. Mindegy, holnap adok még neki és majd meglátjuk, hogy még mindig nem tetszik-e neki. Kristály az eszi. Amúgy ma lefutóztam az "öreget". 🙂
Mivel a lovaknak nincs szükségük semmire, így azt találtam ki – hogyha már benne vagyok a sütésben -, hát sütök nekik is. A PonyClubos alkotókönyvet követtem, bár annak a leírása kicsit aránytalan. Leírom, én mit csináltam.
Hozzávalók:
– 2 csésze víz
– 2 répa
– 5 csésze fehér liszt
– 2 cs. vaníliás cukor
– 3 csésze zab(pehely)liszt
Elkészítés:
A répát lereszeltem, hozzáöntöttem a vizet, majd a lisztet, a cukrot elkezdtem kanállal keverni. Majd miután meglett a ragacsos massza, hozzáöntöttem a zablisztet és összegyúrtam. Ezután kinyújtottam 1 ujjnyi vastagra. Én előkerestem a legkisebb pogácsaszaggatót és azzal szagattam ki, de persze bármilyennel lehet. Vajjal kikent tepsibe beletettem a a formákat, majdnem egymás mellé, mert nem dagad (így elég sűrűre lehet tenni). 20-25 percig sütöttem takarék fokozaton (nekünk gázsütőnk van), de addig ajánlatos sütni, míg az alja egy kicsit meg nem barnul. Nekem ezzel a mennyiséggel két és fél (a képen látható) tepsi mennyiségű jött ki.
Képekben:
| Lovaskocsi |
|
És amit nagyon remélek, hogy meg lesz a kocsi. Ugyanis valószínűleg cserélni fogunk zabot lovaskocsira. Én még nem tudok róla semmit, anyuék mesélték. Remélem a napokban majd megnézzük. A hámot meg majd beszerezzük. Ismerősünk azt mondta, hogy mivel ügető, ezért érdemes farhámot venni azért, hogy leszoktassuk a rohanásról (na ezt kétlem, max könnyebben lefékezhető).
|
| Macskák |
| Szemtelenek. De nagyon arik. Már mindkettőt meg bírom simogatni, de nem mindig hagyják. Majd idővel természetesen lenyugszanak és tűrnek. Amúgy megvan a napirendjük: mindig akkor játszanak, mikor tanulnom kéne. Játékuk általában rohangálásból és birkózásból áll. Na, meg néha felpofátlankodnak az asztalra (bocsi a kifejezésért). De azért jó hozzájuk hazajönni suli után. |
Van ennél gázabb? Nos, inkább kezdjük az elején.
Vasárnap 2-kor fogtam magam, megkerestem a lovaglógatyámat, de mivel az épp a mosóban volt, így egyszerűen csak a farmerra ráhúztam a chapset. Gyorsan felnyergetltem Kristet, lefutóztam, ami jól is jött neki, mert eléggé teli volt. Felszáltam rá és elindultam. Mivel szombaton láttam két lovast lovagolni, úgy döntöttem, az ő patanyomaikat követem. Nos. Eljutottam egészen a múltkori helyig (lásd: itt), ahol is megszűntek a patanyomok. Most megtaláltam a folytatást, kis csapásokon keresztül mentek, dombnak fel, majd le, utakon keresztül. Végül meguntam, hogy hol megtalálom a nyomaikat, hol nem, az egyik földesúton abba hagytam a követést. Ez volt négykor. Igen ám, de az az út meg még messzebb vitt, nemhogy haza, és annyit fordultam már jobbra-balra, hogy teljesen elveszítettem az érzékelésemet. Így elővettem a telefonomba épített GPS-t, és hát rájöttem, hogy kb. a tanyavilág másik sarkán vagyok. Kicsit bepánikoltam, mert a térkép csak azt érzékeli rendesen, ha az úton vagy, és én meg nem éppen úton voltam, így csak mentem, előre. Szerencsére a helyemet jelző pont is jó irányba mozgott, vagyis jófelé mentem. Végül majdnem sötétben megtaláltam a kövesúthoz vezető földesutat, amit be tudtam azonosítani, hogy hol van. Anyu oda jött elém és az utolsó szakaszon hátulról világított, nehogy elüssenek az autósok. Arról nem is kell beszélnem, hogy fájt minden procikám, szétfagytam (csupán pulcsi volt, meg mellény, ugyanis nem 3 órásnak terveztem a kirándulást, hanem max kettőnek), Krist csurom víz volt, annak ellenére, hogy szinte végig léptük az egészet (najó a végén azért ügettem, hogy siessek).
Így hát lenyergeltem, ráaraktam a drágára a takarót, majd még egy kicsit léptettem, majd rajta a takaróval, bevezettem a karámba.