A vizsgák és egyéb elfoglaltságok miatt csak a mostani hétvégére sikerült összehozni, hogy Zsófi nálunk legyen. Ma éppen etetés előtt, hat körül ültünk lóra a szokásos felállás szerint: Zsófi Kristre ült angol nyeregbe, én pedig Remire, westernbe. Az út elején Remi rodeózott egy kicsit, néha épp, hogy fent maradtam. Aztán a sarkon levő tanya után elkezdtünk ügetni, Remi pedig egyszer csak kiugrott jobbra, be a bokorba, amivel eléggé meglepett, de az, hogy visszaugrott az útra, csak olaj volt a tűzre: leestem róla. Előre-oldalra estem, és féltem, hogy rám lép, de aztán szerencsére nem. Zsófi gyorsan megfogta Remit és küzdött vele, én meg próbáltam a pillanatnyi sokkon/ijedtségen túl lenni. Két pillanat után átvettem Zsófitól Remi kantárszárát, majd újabb három pillanat múlva felültem rá. Átfutott rajtam a gondolat, hogy oké, most fordulunk vissza, de aztán ránéztem Zsófiékra és elindultunk tovább. Végig egyenes szakaszon mentünk, távolodva a tanyától. Az ismerős szakaszokon ügettünk-vágtáztunk, engedtem Reminek, had menjen. Egyre messzebb kerülve azonban kezdett ismeretlen lenni a környék, úgyhogy sokszor kellett puskázni telefonról. Kristállyal kétszer voltam arra (amikor eltévedtem, és amikor Kötöny felől jöttem haza), Remivel egyszer se. De aztán elfordultunk balra és aztán ismeretlen útra tértünk. Viszont a földön egy csomó nyom volt, amiről nem tudtuk megállapítani, hogy az most ló-e vagy marha. Én a marhára szavaztam, mivel néhány nyom középütt ketté volt vágva. Nem sokkal az után, hogy először fordultunk balra – ezáltal hazafelé – Zsófi ilyen nyerítő-visító hangot hallott, ami miatt csak lépésben mertünk egy ideig menni, de miután már a hangok elhallgattak, növeltük az iramot. Olyannyira, hogy eltévesztettem a leágazást, ami hazafelé vitt volna – majdnem átmentünk a szomszéd faluba. Gyorsan ránéztem a térképre, úgyhogy nem kellett sokat visszafelé menni. Ekkor rátértünk egy noname útra, vagyis alig látszódott, hogy merre kell mennünk. Egyébként gyönyörű volt ez a szakasz: érintetlen minden emberi tevékenységtől, mivel természetvédelmi területen jártunk. Tíz perc lépés után immár autó által kijárt földesútra értünk, ami már ismerős volt a számomra, úgyhogy többet már nem kellett elővenni a telefont. És innentől kezdve Reminek valahogy bekattant a lassú vágta lényege, pedig már eléggé hazafelé tartottunk. Mert máskor, ha vágtáztunk, akkor úgy, ahogy a csövön kifért – még Krist jelenlétében is. De most! Mint az álom: éppen egy picit kellett csak húzni, és olyan tempóban mentünk, hogy Zsófiék tudták velünk tartani az iramot. (Kíváncsi vagyok, majd egyedül hogy fog menni.) M. bácsi tanyájától kezdve újra meglepett Remi: befarolt Krist mögé, és ott is maradt, akár ügettünk, akár léptünk, nem akart előre törni. A b. telep sarkán Zsófi hevedert engedett Kristnek, majd nyugodtan, hosszúszáron hazaléptettünk. Mindkét ló rendesen leizzadt, így mikor beengedtünk őket a karámba, Remi azonnal ledobta magát a homokba, Krist pedig nekiállt elfogyasztani a vacsoráját. 

Összességében 16 km-t tettünk meg két óra alatt, ekkora táv azt hiszem, már elég rég volt.

Amióta kitették, hogy június 27-re teszik a Szent Iván éji felvonulás napját, azon izgultam, hogy a rá következő héten ne legyen vizsgám. Bár szerintem nem számított volna semmit. Aztán ahogy egyre teltek a hetek, lassan kitaláltam, hogy egyedül fogok Remivel felvonulni (vagyis nem kísér minket Krist). Ezért két tanulás között igyekeztem egy-egy órát szakítani (több-kevesebb sikerrel), hogy újra felrázzam Remit (bár nem nagyon kellett nyaggatni).

Ám tegnap előtt kiadtak egy közleményt, hogy a FKV miatt a lovasok nem vonulhatnak fel, ugyanis nincs hatósági állatorvos, aki ellenőrizné a lovak papírjait. Mérges voltam és borzasztóan sajnáltam, hogy kimaradunk, és ha lett volna is doki, akkor se mehettünk volna. Végül is jobb félni, mint megijedni.

Persze a tegnapi és a mai nap se telt el lovazás nélkül. Tegnap Kristállyal voltam és Benivel, ma pedig Remivel. Kristálynál igazából különösebb „gond” nem is volt. Mentünk szépen. Végül is Remivel sem volt bajom, de most újabb trükköt mutatott be nekem: a hátrálást. Én meg engedem, hogy had menjen, amíg meg nem unja, aztán egy kis csizma segítséggel előre ösztökélem. Más nem volt, vágtánál szárat adtam, különösen nem parádézott. 

Volt nálunk hétfőn a kovács. Már nagyon ideje volt. Mindkét ló lábát rendbe tette, most nem észlelt Kristálynál nyírrothadást. Szerencsére. Viszont megjegyezte, hogy meg kellene nézetni a fogait, mert mintha nehezen rágná a szénát. Ajánlott egy orvost a szomszéd faluból, amint lehet, intézkedünk.

Én így láttam a múlt pénteki versenyt.

Nem volt kedvem felnyergelni, meg átöltözni lovas cuccba, ezért csak egy kantárt raktam Kristályra és megkértem aput, hogy úgy, ahogy voltam (melegítő nadrág, sport cipő), dobjon fel a lóra. Kifelé menet viszont előre bezártam a kutyákat, ugyanis most nem szerettem volna, hogy velem jöjjenek. Mostanában Krist hál Istennek jól van, vagyis nem csontika (tél végén valamiért lefogyott, holott Remi nem változott semmit), így a szőrén ülés is kényelmes volt, már ha egy magas marú lónál kényelmes lehet. Vissza a lovagláshoz: elindultam vele a kövesútra, aztán ott kicsit nézelődtünk, majd tovább indultunk a hátsó kaszáló melletti úton.

 Igazándiból én nem nagyon szeretek szőrén lovagolni. Kicsit nagyon instabilnak érzem. Így hát leszálltam Kristályról, de mivel nem akartam visszafordulni, ezért tovább vezettem az úton. Egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem futni, de Krist csak húzatta magát, nem indult el ügetésben. Fogtam egy ágacskát és elkezdtem felé legyezgetni vele, hogy elinduljon. Aztán kisebb nagyobb szakaszokon futottunk. Sokszor vissza kellett húzni, de végül az én tempómat is megszokta és az ágat se kellett használnom, mert amint elkezdtem topogni, ő elkezdett ügetni. A s.telepnél tartottunk egy kisebb pihenőt, a nyakába akasztottam a kantárt szárát, gondolván úgyse megy el. Amíg léptem, nem is ment, követett, mint mindig.

Aztán elkezdtem futni, ő meg lehagyott, mivel már nem tudtam semmivel sem visszahúzni. Hiába szóltam utána, ő meg se állt a karámig. Még gyorsan felhívtam anyut, hogy ne ijedjenek meg, hogy nélkülem látják a lovat, aztán kényelmesen bekocogtam. Azért a végére rendesen elfáradtam.