Mikor megláttam facebookon, hogy újra lesz Pali bácsinak nyílt edzése, tudtam, hogy menni fogok. Múlt hét hétfőn fel is hívtam Robit, hogy akkor jelentkezek én is. Kérdezte, hogy saját lóval-e. A válaszom pedig a nem volt, mindkét ló esetében két indokkal. Kristnél azért nem, mert egyrészt idős, pihen, vemhes, másrészt mert tudásilag kinőttem őt. Reminél pedig, mert nem ismeri a fedelest, a földi munkát és nem akartam egy kezdő lóval kínlódni a két nap alatt. És pláne azért nem, mert tanulni akartam, ami sajnos egyik lovam esetében sem lehetséges.
Így hát „kértem” lovat a hétvégére. Úgy beszéltük meg, hogy hétfőn vagy kedden menjek be és akkor megbeszéljük a továbbiakat.
Hétfőn be is mentünk, megbeszéltük, hogy ma menjek be lovagolni, hogy felmérjék a tudásomat, ugyanis utoljára több, mint két éve (sőt, van az már talán három is) nem voltam az itteni lovardában lovaglás céljából.
Fél hétre be is mentem, épp egy osztály lovagolt a fedelesben Pali bácsi vezényletével. Mivel esett az eső, ami miatt elég nagy zaj volt bent, de ez látszólag nem zavarta a lovakat. Kivéve egy kis pónit, aki az egyik ugrás előtt ledobta a lovasát, helyére pedig én ültem fel, azzal az utasítással, hogy sétáljak vele. Míg én a pónival lovagoltam, addig a többiek ugrattak az egyre magasabbra állított akadályokon. Végül cseréltem az egyik lovassal (M.), aki kicsit helyrerakta Minit.
Mikor az osztály a vége felé járt, Robi elküldött minket nyergelni. Egy srácot, V.-t kaptam magam mellé, aki segített, mert bár ismerem a lovardát, azért a rendszert, azt nem. Két ló számára átcipeltük a felszerelést a kisistállóba, ahol először az ő lovát nyergelte fel, majd az enyémet, Dominót. Közben beszélgettünk (mióta lovagolok, elbírok-e egy nyerget, fel tudok-e szerelni, miért vagyok bent stb.). Megvártuk M.-t is, míg felnyergelte Csöpit (Pónit), aztán átsétáltunk a fedelesbe.
Felülés után bemelegítő lépés, majd ügetés. Ügetés közben rudaztunk, meg patanyom figurákat (kígyóvonalat, átlóváltást) csináltunk. Dominó eléggé hajtós ló, le is zsibbadt a bokám a folytonos csizma-segítség adástól. Aztán elhangzott a következő feladat: rövid vágta. De Pali bácsi ki se mondta a „vágta” szót, Dominó úgy megindult a fedeles bejáratához képest a túlsó oldalról, hogy eléggé meglepett, ugyanis elszoktam az elrohanós lovaktól. A hosszú fal mentén bakolt párat, ki is ültem, közben azon voltam, hol foghatnám kis körre a lovat, ugyanis mindenhol akadályok voltak. De jött a rövid fal, ami kanyarodásra késztette a heréltet, én pedig azzal a lendülettel zuhantam le a lóról. Pár pillanat múlva fel is ültem, de onnan tovább semerre. Csillaghullás volt a szemem előtt, ráadásul a jobb vállam is eléggé sajgott (és sajog még most is). Pali bácsi közelebb jött, hogy minden rendben van-e, megpróbáltam felemelni a jobb kezemet, de nem nagyon ment. Közben Dominó még jó pár körön át tombolt, miközben a többiek megpróbálták megállítani. Miután sikerült, száron vezetve sétáltam a lóval, hogy múljon fájdalom, eközben a többiek vágtáztak.
Pár kör séta után Pali bácsi feldobott a nyeregbe és elkezdődhetett az ugratás. Nos, idejét se tudom, mikor ugrattam utoljára (talán 4 éve, akkor is X-et). Ügetésből ugrattunk akadályokat, X-eket, meredekeket, ki-be ugrásokat. Én meg csak próbáltam fent maradni és figyelni, hogy „ne vágjon seggen” a nyereg. Ahogy az akadály magasságok nőttek, úgy fejezte be mindenki a lovaglást. Dominó még néhányszor megpróbált elvinni, de tudtam mire kell készülni, így sikerült visszafogni őt.
Végül leléptettük a lovakat, majd visszamentünk, lenyergeltük őket és bevittük a felszerelést.
Hazaindulás előtt megbeszéltem a Robival, hogy szombaton fél nyolcra kell bemenni és ha úgy gondolom, vigyem be nyugodtan a saját nyergemet.
Zárszóként hadd legyek büszke magamra, ugyanis miután megindult Dominó, nem az volt bennem, hogy úristen, most mit csináljak, hanem hátradőltem és kerestem a lehetőséget, hogy hogyan állítsam le. Meg amikor vissza kellett szállnom a lóra, akkor sem féltem, sőt, vártam is, hogy mikor ülhetek már vissza annak ellenére, hogy eléggé fájt a vállam.
Úgy gondolom, hogy ez a „felfogás” Remi miatt van, ugyanis az ő bakolásai és ledobásai árán tanultam meg, hogy nem kell félni a lótól, hanem igen is vissza kell ülni rá és menni tovább. Ugyanis Remi lovaglása előtt borzasztóan féltem egy-egy elrohanós, bakolós leesés után és csak kényszerből, az oktató kérésére ültem mindig vissza. Nos, hát úgy látszik, ez is elmúlt.