Apu szólt, hogy jött Vili bá, így gyorsan magamra kaptam egy lovaglónadrágot és a csizmát. Gyorsan vázoltam neki a problémát, majd siettem letakarítani és felnyergelni Remit. Épp végeztem, mikor odajött hozzánk. Még gyorsan beszaladtam a nyergesbe a kobakért és a fellépőért, majd kimentünk a lucernára. Először elkezdtem Remivel kicsit nagyobb körben lovagolni ügetésben, majd pár kör után Vili bá átvette az irányítást és kiadta a feladatokat: átmenetek, hátra arc, tanügetés stb. Aztán bal kézre vágta. Nem ment. Újra és újra próbáltuk, már nem is figyeltem, hogy jó lábra ugrik-e be, csak csináltam, ami Vili bá mondott. Amikor azt mondta, hogy ügetés, akkor nem volt jó és akkor újra beugratás vágtába. Kicsit vágtáztunk jobb lábra is, az természetesen nagyon jól ment. Aztán megint visszatértük bal kézre. Remi a végére a fülétől a lábszáráig tiszta izzadtság volt, én nem különben. Végül arra jutottunk, hogy Remi menekül a zabla és a lovaglás ellen és én is ezt érzem, hiszen amikor simán kiengedem a legelőre, akkor milyen laza, amikor meg felülök rá, akkor rohanás.

Fun fact: Vili bá a vágtára a 'beugratás' szót használja, az ügetésnél pedig az 'üget'-et, mint mi futószárazáskor. Ebből következik, hogy amikor azt mondta, hogy üget, akkor Remi automatikusan visszaváltott ügetésre vágtából. Én ezen totál meglepődtem és nagyon is büszke voltam rá, sose gondoltam volna, hogy így hallgatna az utasításra.
Az utolsó vágta után Vili bá sietett haza, így azzal váltunk el, hogy – mivel visszamegyek Pestre dolgozni, ezért – hétvégente találkozunk, illetve hogy valószínűleg legközelebb ő is fel fog ülni rá.
Miután elment, kimentünk hosszú száron lesétálni a kinti rétre, de továbbgondolva elmentünk becsukni a hátsó kaput (ami hátról sikerült is), majd elindultunk vissza a bekötőn.