EquestrianBlog
Vizes szüreti felvonulás 2019
2019. szeptember 7., szombat
Olvasási idő: 4 perc

Már hetekkel a meghirdetett időpont előtt felkerestem a szervezőket, hogy van-e lehetőség jelentkezni a szüreti menetbe. Akkor nem válaszoltak. Aztán két héttel az esemény előtt újból ráírtam a szervezőkre és ezúttal sikerült megbeszélni a részleteket.

A héten kihívtuk a dokit, hogy meglegyen a lónak az oltása, hiszen csak e feltételekkel lehetett részt venni a felvonuláson. Szerda helyett csak pénteken futott be a doki és gyorsan lerendezte a dolgot. Ami még elintézésre várt, az a takaró megigazítása volt, ez viszont varrónőt igényelt, de meg is lett oldva tegnapra.

Tegnap letakarítottam a felszerelést, illetve megigazítottam Reminek a hosszú szőreit (vágtam egy kicsit a farkának a hosszúságából) és egy videóban látott módszerrel bebogyóztam a sörényét is. Ez viszont korainak bizonyult, ugyanis ma reggelre szétment.

Így hát ma reggel újra csináltam, ezúttal viszont végigfontam a sörényét, nem bebogyóztam. Miután ezzel megvoltam, leápoltam, majd kikötöttem a szénatárolóhoz, majd bementem a házba, hogy átöltözzek, kivasaljam a hajam és kisminkeljek.

11-kor, miután elkészültem, felnyergeltem Remit, majd apu feldobott a hátára és fél 12-kor elindultam befelé.

Az eseményt megelőzően egy héttel elkezdtem figyelni az időjárás előrejelzést és a napok előrehaladtával egyre biztosabban mondta mára az esőt.

Bár borult volt az ég, nagyjából megúsztuk addig, amíg be nem értünk. Szerencsére befelé nem volt semmi gond Remivel, csak a szokásos csatornán átkelésnél volt egy kis hiszti (végül leszálltam és átvezettem). Bent a városban, úton a cél felé volt egy ideiglenes „vidámpark”, színes, hangos, mozgó, amilyen szokott lenni – na ettől tartottam még egy kicsit, de szerencsére Remi csak megnézte, rápürrögött, aztán mentünk is tovább.

Amint odaértünk a könyvtárhoz, ahol a lovasok gyülekeztek, elkezdett szemerkélni az eső, majd amint sorba állítottak minket negyed órával az indulás előtt, lezuhant az ég. Mivel egy óra után a lovas felvonulók egy része még nem jött meg, ezért tovább áztunk, rájuk várva.

Közben apu is befutott, hogy hozzon nekem valami ideiglenes felsőt, amiben nem fagyok meg és ami némiképp véd az esőtől (amit a menet indulásával le is vettem).

Tíz további perc után mindenki megjött és a menetben betöltött helyén volt, így indulhattunk is. A menet a következőképpen nézett ki: Szegedi Gábor és ifj. Szegedi Gábor, majd a Nemzeti Lovas Díszegység, utánuk a bandériumosok, a nagyok lóháton, a kisebbek fogaton. Utánuk jöttünk mi, csikósok, utánunk a szüreti fesztiválos traktor, a népdalkörösök pótkocsin, majd a fogatosok és utánuk a mindenféle táncosok és zenészek.

Természetesen, ahogy haladt a menet, az eső kisebb-nagyobb intenzitással továbbra is esett, így mindenki ült a lován, mint az ázott verebek. Sajnos az eső miatt nem volt túl sok nézőközönség sem.

A felvonulás során kétszer álltunk meg, egyszer az egyharmadánál, másodjára pedig a múzeum sarkán, ugyanis a Szegedi Gáborék nem tudták, hol kell lefordulni, így volt is egy kis kavarodás. Miután a sorok rendeződtek, befordultunk a mozi utcájába, ahova a színpadot felállították és a hangosbemondó – rossz sorrendben – felolvasta a felvonulókról az előre leadott bemutatkozó szövegeket és ezzel vége is volt számunkra a szüreti felvonulásnak.

Az előttünk levőket követve lovagoltam az egyik virágbolthoz, ahova apuval megbeszéltük a találkozót. Itt a kocsiban átöltöztem, míg apu fogta a lovat, majd lenyergelve, levettem a Reményről a takarót, hiszen hazafelé már semmi értelme nem volt. Apu újfent feldobott a lóra és elindultunk hazafelé.

A hátralévő szakaszon már abszolút semmi baj nem volt a lóval, sőt pocsolyáztam is vele, amikbe készségesen bele is ment. Félúton még beugrottam a Fanniékhoz a kobakomért (amit még a menet indulása előtt adtam oda neki, mert a fogaton elfért). Az eső már csak egy kicsit szemerkélt, már észre sem vettem, sőt a ló teljes mértékben száraz volt.

Itthon lenyergeltem, kiterítettem minden szövetanyagú felszerelést, én átöltöztem, majd bebújtam a meleg takaró alá és aludtam vagy három órát.

 

Hihetetlen büszke vagyok Reményre. Egy rossz mozdulata sem volt egész végig (a csatornát leszámítva, de azt tudjuk és javítható). Készségesen állt egy helyben, mikor arra volt szükség, szépen ment a többiek után, mikor meg az kellett. Néha komolyan azt gondolom, hogy én reagálom túl a dolgokat és olyan helyzetekre hiszem azt, hogy meg fog ijedni, amiktől abszolút meg sem rezzen. Ilyen volt ugye a „vidámpark”, aztán a hangosbemondóra rá se tojt, illetve a sárga kábelvédőket is simán átlépte. Végére az eső meg sem kottyant neki, a pocsolyával egyetemben. Ha nagyon szigorúan akarom nézni, akkor az ostorcsattogtatást kell megemlítenem: attól az elején meg-megrezzent, a végére már inkább én rezzentem meg.

Szóval: #myhorseisthebesthorse