A tél és az iskolai kötelezettségek miatt sajnos csak újévkor tudtam utoljára lóra ülni. Egyébként sincsenek nagyon elhanyagolva, minden nap kijárnak legelni kb. déltől sötétedésig.

De a jó időre való tekintettel még indulás előtt úgy döntöttem, hogy foglalkozok egy kicsit a Remivel. Nem akartam kapásból lovagolni, tekintettel, hogy durván két hónapos kihagyás volt. Inkább bevittem körkarámba és kötőfék nélkül foglalkoztam vele (ami egyben egy újra csatlakozás volt). A patanyom mentén levő rudat most már teljes magabiztossággal lépi át ügetésben, ez alkalommal már nem is ugrotta át egyik kézen sem, és vágtában se nagyon ugrik most már az akadály felé.

Miután végeztünk, lejáratásképpen úgy döntöttem, hogy kézen vezetve megnézzük, mit munkálkodtak az elmúlt hetekben a b.telep dolgozói, ami legfőképp a földesút elsimításában és a fák kivágásában látszik meg (az utóbbit nagyon sajnálom). Részben az „újdonságok” miatt akartam megnézni, mi van arra, részben pedig, hogy Remi is lássa a dolgokat, nehogy majd lovaglás alkalmával érje őt a meglepetés és az ijedelem. Amúgy nem volt semmi baj.

Visszafelé már nem akartam sétálni, így odavezettem az egyik farakás mellé, ahol két rakás között épp volt annyi hely, hogy Remit bevezessem, így nem tudott elfordulni felszálláskor. A vezetőszárat visszacsomózva szárat csináltam belőle, majd felültem és így sétáltunk haza.

Felszállás után olyan boldogság és felszabadultság jött rám, amit hetek óta nem éreztem.