Egy hónap kihagyás után (az előző alkalommal le kellett mondani, mert akkor mentem edzőhöz) újra mentünk vadász edzésre, de ezúttal vittem Benit is. A tavalyi gyakorlattal ellentétben most nem jött velünk apu, mert úgy voltam vele, hogy amíg a kutyák futkároznak, addig Beni is velünk van, viszont onnantól, hogy elkezdjük a gyakorlást, becsukom őt a kocsiba, és majd szünetben és a végén újra velünk lehet. Nos, hát persze, hogy nem így történt.
(Egy apró kitekintés a sztori előtt: az elmúlt hónapokban tűnt fel, hogy nem írok Beniről, sem a szülinapjakor (11 éves, mint Remi), sem semmikor, csak említem őt bejegyzésekben, leginkább amikor kimegyek valamelyik lóval terepre. Ettől függetlenül természetesen szerves része a tanya életének. Mindig jön simogatást kunyerálni, körülöttünk van. Amikor a kutyákat kiviszem az erdőbe, az főként miatta van, hogy vele is legyen „foglalkozva”, tekintve, hogy vele nem járok edzeni, ne érezze magát elhanyagolva. Amíg nem került hozzánk Tarzan, addig a tereplovaglás volt a közös időnk, Tarzan óta viszont azt nehéz kivitelezni, hogy csak ketten legyünk, hiszen olyan nincs, hogy Tarzan valamiből kimarad. Természetesen törekszem arra, hogy ha nem is egyenlő a vele való foglalkozás Tarzanéval a vadász edzések miatt, de minél egyenlőbb időt töltsek vele is. Mivel Beni alapvetően mondhatni házikedvenc és (erős túlzással) házörző, ezért neki nem volt célzott kiképzése, így az alapparancsokat tudja, ami elég a tanya körül.)
4-kor találkoztunk a szokásos helyen, de nem kellett sokat várni, mindenki megérkezett perceken belül, így mehettünk tovább a már bevált gyakorló helyre. Megérkezés után én rögtön kiengedtem a kutyákat és a többiek is így tettek. Elindultunk elfelé az út mentén, mi lányok elől a gyerekekkel, a fiúk mögöttünk lemaradva beszélgettek. Egy ponton túl visszafordultunk és visszamentünk a kocsikhoz, ahol mindenki magához vette a kutyák pórázát. Közben én leengedtem a kocsi ablakait, hogy legyen Beninek levegője, míg ránk vár, majd beengedtem őt az autó hátuljába.
Ezután elindultunk a gyakorlás valódi helyére, de nem tettünk meg 10 métert, Beni vágtázott el mellettünk. Hát ez eddig tartott, de Peti megnyugtatott, hogy nem zavar minket a kutya, legalább jó lesz gyakorlásnak, mint zavaró tényező.
Körbe is álltunk az engedelmességi gyakorlásához és miközben körbe-körbe sétáltunk, Beni körülöttünk volt. Először élvezte a szabadságot, de pár kör után és miután látta, hogy Tarzannal foglalkozom (aki ezúttal első alkalommal végig póráz nélkül volt mellettem), odaszegődött mellénk. Amikor ültetés volt, Beni is megcsinálta (első meglepetés), a kutyák fektetését ez alkalommal nagyon sokszor a maraddal kötöttük össze, amit Tarzan végig ügyesen megcsinált, ekkor Benit csak magam előtt lefektettem, mert hát nem ismeri a maradot. Tarzan a szokás szerint ügyes volt, csupán pár alkalommal kellett figyelmeztetnem, hogy még feladat van, nem mehet el (a rántás eszköze nem volt meg, hiszen nem volt pórázon), Beni meg őszintén szólva meglepett. Egyrészt azért, mert itthon nem szoktam vele gyakorolni engedelmességit, mert amikor Tarzannal gyakorlok, akkor ő inkább odébb megy pihenni, másrészt azért, mert második ültetésre már kézjelre ült (Tarzannal alapvetően kézjellel kommunikálok, ha már mondani kell, az már erősítés).
Miután megvoltunk az engedelmességi körökkel, a kutyák futhattak egyet, amíg Peti visszament a bűvös zsákokért a kocsihoz, majd miután visszaért, mindenki pórázra fogta a kutyáját és minden páros kapott egy apport eszközt és az volt a feladat, hogy körbe-körbe sétálva eldobja mindenki a maga kutyájának, illetve a tartatást kellett gyakorolni. Mi egy nyúlbundába csavart (a szétrágás ellen) szöges fát kaptunk, amit Tarzan érthető módon nem kedvelt, mert a szögek miatt kényelmetlen volt neki a szájában tartani, ezért lecseréltük egy őzlábra. Gyakoroltam Tarzannal, majd fél kör megtétele után Beni tűnt fel mellőlünk büszkén szaladva, szájában a lecserélt nyúlbőrös fa. Mit ne mondjak eléggé meglepett, hiszen itthon ezt sosem csinálta. Mi mentünk tovább, a kérésnek megfelelően eldobtam Tarzannak az őzlábat, ám a semmiből előtűnve Beni egy hajszállal gyorsabban kapta fel Tarzan előtt és hozta vissza nekem, újra meglepve ezzel. Nagyon megdicsértem Benit. Mentünk tovább, ezúttal újra a nyúlbundás fát használva, de Tarzan elkezdte széttépni, így egy dummyt kerestem neki, amit már szívesebben vett. A körözések folyamán még egyszer eldobtam Beninek az őzlábat, ő pedig visszahozta.
Peti kérésére felálltunk egy vonalban, hogy eldobjuk a kutyáknak az apportokat (nálunk az őzláb volt végül). Mi harmadjára kerültünk sorra. Először eldobtam a Tarzannak, ő egyenesen érte ment, de visszahozni már elég kacskaringósan, bizonytalanul sikerült. Végül nagy nehezen meggyőztem, hogy visszahozza (vissza kellett küldeni és rá kellett szólni, hogy hozza el). Újra pórázra fogtam és másodjára Beninek dobtam el az apportot kicsit szkeptikusan, hiszen itthon alig mutatott hajlandóságot, hogy bármit is visszahozzon. Olyan már volt, hogy Tarzannal való foglalkozás közben ő is elment érte és felkapta a játékot, de nem nevezhetem céltudatosnak, inkább csak figyelemfelkeltés miatt, hogy vele is foglalkozott. Ez alkalommal viszont újabb meglepetést okozva hezitálás nélkül, teljes magabiztossággal ment egyenes úton az őzlábért és hozta vissza kitérő nélkül nekem. Komolyan nem hittem a szememnek. Ez a kutya, aki lényegében sosem hozott vissza semmit és nem is érdekelte a dolog, minden előzmény nélkül, tökéletesen, mondhatni vizsgakészen csinálja a dolgát. El voltam ájulva. Alaposan megdicsértem, közben elvettem Benitől a lábszárat és letettem a földre.
Amit nem kellett volna, ugyanis ekkor történt meg az első féltékenységi jelenet. Tarzan rátámadt Benire és ágaskodásig marakodtak a lábszár felett. Én rögtön elugrottam a közelükből, hogy ne legyek útban (ne engem kapjanak el) és amint lehetőségem volt rá, Tarzant a póráznál fogva kirántottam a szituációból, de ő még tovább morgott, így egy taslit lekeverve próbáltam észhez téríteni. Szerencsére komoly sérülés nem volt, csupán Beni szája sarka vérzett kicsit. Ez az egész nem volt egy perc sem. A többiek riadtan nézték a közjátékot, de megnyugtattam őket, hogy sajnos ilyen itthon is előfordul.
Jöhetett a második kör az apport eldobásában. Mikor mi kerültünk sorra, D. átvette tőlem először Benit, hogy Tarzannal tudjak foglalkozni, de totál katasztrófa volt. Eldobtam, elment a csontért, de lefeküdt vele és elkezdte marcangolni. Én odafutottam érte, elvettem tőle, visszahívtam a kiindulási pontra, újra eldobtam és újra ugyanez. Megint elvettem a csontot, pórázra fogtam, D.-al kutyát cseréltem és Beninek dobtam el az apportot. Megint hibátlanul egyenesen érte ment, felkapta és magabiztosan hozta vissza az őzlábat. Mintha mindig is ezt csinálta volna. Természetesen nem jutottam szóhoz a meglepetéstől, hiszen az elsőre lehet azt mondani, hogy „véletlen”, na de kétszer egymás után, tökéletesen végrehajtva… na az már korántsem véletlen. Igazából Peti fejezte ki a legjobban: a vizsla az vizsla. Erre rákontrázva én is viccelődtem, hogy a végén Beni teszi le a vizsgát és nem Tarzan.
Elvettem Benitől a csontot, ledobtam a földre, visszakaptam Tarzant D.-tól és visszaálltunk a helyünkre a földön levő csont közelében. A többieket figyeltem, majd hirtelen a két kutya megint egymásnak esett, megint ágaskodásig fajult a harc. Az előzőhöz hasonlóan Tarzant kirántottam a helyzetből, de ezúttal odébb mentem vele, hogy messzebb legyen a csonttól is és Benitől is és erősen megdorgáltam, mivel nem akarta abbahagyni a morgást. Szegény Beni pedig megijedve 1-2 méterrel lemaradva mögöttünk jött utánam. Miután összeszedtem Tarzant, odahívtam Benit is, megsimogattam. Ezúttal a szeme alatt vérzett kicsit, de komolyan sérülés szerencsére ezúttal sem volt. Visszamentünk a többiekhez, de az őzlábat messzi elkerülve, hogy ne legyen újabb balhé.
A többieknek volt még két apport körük, de én ezúttal inkább kihagytam, mert egyrészt láttam Tarzanon, hogy semmi motivációja, másrészt nem akartam teher lenni D.-nak azzal, hogy az én kutyáimat fogja, mert nem hajlandóak, pontosabban Tarzan nem hajlandó viselkedni.
Ezután visszatértünk a zsákokhoz és jött a következő feladat: Peti mindenkinek kilőtte a dummyt, amit vissza kellett hozni. Ezúttal B. vette át tőlem Tarzant, hogy Benivel tudjak lenni, ugyanis ő fél a lövés hangjától. Az első lövés még érdekes volt neki, a másodiktól már kicsit megrettent. Harmadik alkalommal pedig mi kerültünk sorra Tarzannal, addig B. volt Benivel. Felálltunk a kiindulási pontra, Peti ellőtte a dummyt, mi pedig elindultunk irányban, de nem láttam, hogy hol ért földet, így kicsit bizonytalanul irányítottam Tarzant, közben szememmel kerestem a tárgyat. 5-6 méterről végül megtaláltam, így Tarzant irányítva megkerestettem vele, majd futva visszahozattam a kutyával a kiindulási pontra. Ez a feladat hibátlanul sikerült.
B.-nak visszaadtam Tarzant, és egy teljesen kikészült Benit vettem át tőle. Simogattam, nyugtattam, Peti ajánlására kicsit messzebb eldobtam neki az őzlábat figyelemelterelésképp, de annyira kész volt szegény, hogy abszolút nem érdekelte. Közben eldördült a negyedik lövés is, ami már túl sok volt neki: ágaskodva, mellső két lábával szorította a derekamat, hogy mentsem meg. Fogtam a kutyáimat és elindultunk vissza a kocsik felé, hogy megvárjuk a többieket, míg végeznek (még egy lövés volt hátra). Beni már a kocsiban volt, mire én is odaértem (beugrott az ablakon keresztül), kikínlódtam a hátsó ülésről és a raktérbe küldtem. Én is beültem a kocsiba, ezzel párhuzamosan Beni előremászott a hátsó ülésre, de ezúttal ráhagytam. Kapott simit nyugtatásképp, közben az utolsó lövés is megtörtént. Pár perccel később visszaértek a többiek is a kocsikhoz, én kiengedtem a kutyákat, Benit pórázra fogtam, hogy ne menjen vissza és a többiekkel sétáltunk egy levezetőt.
Visszaérve elköszöntem a többiektől és elindultunk haza.