Mint tegnap írtam, elkészítettük a karámot, amit ma el is foglaltak. Én vezettem Kristet, apu meg Remit, mert úgy gondolom, engem elvitt volna, mint a huzat. A két karám között ugyanis nem kicsi a távolság. Miután átvezettük és elengedtük őket, Remi a kapuban nekilódult és a túloldalon úgy ment át a pásztor alatt, mint a pinty. Kint pedig fel alá parádézott, száguldott, bakolt. Élvezte, hogy szabad. Miután némileg kifáradt és sikerült megfognom és bevezetnem, gyorsan húztunk egy-egy sort a föld fölé és a két sor közé, hogy azért így se menjen. Néha még mindig próbálkozik, hogy ki lehet-e menni, de úgy gondolom, már megszokták a határokat. És igazából nincs szívem visszavinni őket a karámba.