FőoldalRólunkFacebookInstagram
EquestrianBlog
Gipsy’s Sweet L. – Kristály
2020. 09. 10. • Kristály
Olvasási idő: 5 perc

13 évnyi emlék kering a fejemben élményekről és kalandokról, és összeszorul a szívem, ahogy arra gondolok, hogy már nem lesz több.

Emlékszem a napra, amikor kiválasztottam Őt a sok ló közül, pedig a gazdája nem őt szánta nekem: „nekem az a fekete tetszik” – mondtam akkor 12 éves fejjel, kb. friss lovasként. Emlékszem arra a napra is, amikor ismerősünk átlovagolt vele és végre az enyém lehetett és még aznap, amikor először felültem rá. Akkor neveztem el hirtelen felindulásból Kristálynak, mert nem tudtunk róla semmit.

A nyakán lévő fagyasztás és az internet segítségével nyomoztam ki és raktam össze az előéletét (hónapokkal, talán évekkel később, hogy hozzánk került):

1993. április 27-én látta meg a napvilágot, Svédországban. Benevezték pár ügetőversenyre, de volt egy balesete a pályán, ebből eredt a hajlamossága a botlásra (az előző gazdái ezt mondták), feltehetőleg ezért hozták be Magyarországra 1995 novemberében (a honlap szerint 3415 SEK (?) volt a kikiáltási ára). 1999-ben megszületett az első csikója Pilisvörösváron, 2000-ben Páhin nem vemhesült, 2001-ben Öregcsertőn megellett, majd (2002-3-ból nincs jelentés) 2004-ben Kiskunmajsán megszületett harmadik csikója. Innen került el az előző gazdájához egy közeli faluba, ahonnan 2007-ben megérkezett hozzám.

Én tanítottam meg futószárazni (végén már szóra ment), a csizmasegítséget. Nem volt egy hirtelen fordulású, hajlékony lovacska.

Emlékszem az első versenyünkre ügyességiben, amit meg is nyertünk és amit másnap a szüreti mustrán a bemutatáskor megemlítettek (2013).

A két szüreti vele, először egyedül (2013), majd a következő évben Remi is csatlakozott, rajta én lovagoltam, Zsófi pedig Kristályon (2014). Volt még egy felvonulásunk, a Szent Iván esti, itt Kata lovagolt Kristályon (2014).

A második szüretin, mikor bent voltak a lovak, Fannival a pályán versenyeztünk és lehagytuk őket ügetésben, annak ellenére, hogy Nifti galoppló volt.

Amikor azt hittem, hogy időben hazaérünk terepről, de valahol eltévedtünk és a telefon is olyan buta volt még, hogy alig vette a GPS jelet, így azt sem tudtam, hol vagyunk. Végül anyu kísért minket haza reflektorfénnyel.

A családi körben legendás történetté vált március 15-i borulásunk szánkóval (2013).

Egyszer ismerősünkkel befogtuk kocsiba, neki az teljesen maradandó élmény volt, azóta is ilyen lovat keres.

Sőt, egyszer részt vettünk egy T. Pali bácsi féle edzőtáborban, még 2014 telén. Na onnan a hazafelé út is elég emlékezetes volt.

Terepek Timivel (próbáltam vele is beugratni vágtába, sikertelenül; 180°-os fordulatok), Pistivel (borulás!), Zsófival (ő ült rajta, én Remin; ez most ló vagy marha?), Katával (szintén; Szent Iván napi vigasság), két cserediákom is ült rajta (mindkettő lovas volt), sőt két barátnőm is, akiket sikerült rábeszélnem.

Még apu is ült rajta egy fogadás miatt.

Rajtam kívül megannyi gyereknek okozott örömöt, hogy a hátán lehettek és tudok pár gyerekről/emberről, aki „miatta” kezdett el lovagolni.

A furcsasága, hogy lovas alatt nem volt hajlandó vágtázni, akármilyen gyorsan hajtottuk is, ennek ellenére szabadon és futószáron simán beugrott vágtázni.

Nagyon nagy mázlim volt vele, végtelen türelmes és jól nevelt volt, ráadásul az, hogy nem vágtázott, az akkori lovaglás-tudásomnak és bátorságom-(hiányá)nak csak jó volt. Egyetlen rossz mozdulata sem volt, sosem estem róla (vagy legalábbis nem emlékszem rá), csak borultam, mert megbotlott.

A rá jellemző apróságok: féltette a fejét (elhajolt a fejére irányuló simogatások elől), nem jött oda sosem, nem szerette sem a kutyákat sem a macskákat, mindig odasunyított rájuk, két ivás között mindig kinyújtotta a nyelvét, nem szerette az út szélén lévő csatornafedőket és ha csak a felső karámrúd volt betolva, simán kibújt alatta.

Majdnem kerek egy éve lovagoltam vele utoljára (szeptember 8-án), de csak a minimális alapkört tettük meg, de emlékszem, hogy nem nagyon éreztem magam jól rajta, mert folyton attól féltem, mikor botlik meg és a lépése is totál merev volt, óvatos.

Az utolsó egészségéről szóló bejegyzés óta volt két kólikája, az egyik nem is olyan rég. Tavaly télen a lucerna elfagyása miatt nem tudtuk (vagy nem volt értelme) kiengedni őt legelni, így nem tudta magát visszaszedni a tavasszal és onnantól kezdve kb. egyre inkább épült le. Elveszítette az izmait, a pérája beesett, a combjai nem értek össze. Igazából a napi 2 óra friss lucernán való legelés csak szinten tartotta. A nyáron egy picit talán mintha hízott volna, de aztán jött az utolsó kólika július közepén és utána pár napra rá vettem észre, hogy megint összeesett a kondija. A kólika miatt vártam pár napot a kiengedéssel, de aztán megint kijárhatott legelni, sokszor nem is a lucernát ette, „csak” a füvet.

Vasárnap, mikor bevittem a körkarámból a helyükre, vettem észre, hogy merevek a hátsó lábai, mereven lép velük, de nem igazán foglalkoztam vele. Feljöttem Pestre dolgozni és tanulni.

Kedden este apu is észrevette, hogy merevek a ló lábai. Szerdán kaptam a telefont, hogy el kell engednem Kristályt, mert reggel nem bírt felállni, hiába próbálta apu felállítani. Átvitték Reményt a körkarámba az árnyék alá, de őt nem tudták, így sűrűn figyelve rá megetették és megitatták, de továbbra sem bírt felállni. Felhívták az állatorvost, ő is azt mondta, hogy itt az idő, nincs értelme tovább szenvedni hagyni. Kértem, hogy éjszakára vigyék vissza hozzá Reményt, majd reggel, amikor jön a doki, vigyék át a körkarámba, hogy ne lássa az anyja elalvását. Így is történt. Amikor Remit visszavitték, rögtön odament ahhoz a helyhez, ahol Kristály utoljára feküdt, azóta pedig folyton őt keresi. Nyughelye a lucernásban lévő facsoport alatt van.

Köszönök mindent!

Gipsy’s Sweet L. – Kristály

1993.04.27 – 2020.09.10