Anyuékhoz jött új ügyfél, egy lovas ember. Anyu mesélt neki a próbálkozásainkról, hogy legyen Reménytől csikónk, ő pedig adott még egy tippet, amivel majd tavasszal megpróbálkozunk. Azonban amikor először járt nálunk, mesterszakos elfoglaltságok miatt sajnos nem tudtam jelen lenni, de anyu megígérte, hogy mindenképp szól, ha én itthon leszek és Imre is jön.

Ma végre tudtam vele találkozni, meséltem én is neki Remiről, hogy én hogyan éltem meg a próbálkozásokat, aztán anyu invitálására kimentünk megnézni a lovakat. Én pedig tovább meséltem a lovaglási problémákról: rohan, csak jobbkezes vágta, megállás nehézkes, idegességében tátog, és csattogtatja a fogait, magyarul mindazok, amik belovagláskor és azóta is a tudásom hiányosságát mutatja meg. Azt eddig is tudtam, hogy technikailag csak ülök a lovon és nem lovagolok és ez most nagyon kibukott. A hibák pedig azért is erősödtek fel, mert azzal, hogy a lovas suliban is lovagolok, referenciát kaptam arról, hogy hogyan kéne „működnie” egy jól belovagolt lónak. Na meg az utóbbi időben elég sokat veszekedtem a lóval, és nem az ő hibájából: az elmúlt másfél hónapban nem ültem rá, szintén egyetemi elfoglaltságok miatt (szakdolgozat, brr!), ezért tele volt, valószínűleg én sem úgy nyúltam hozzá, ahogy kellett volna stb.

Visszatérve a mai napra. Miután elsoroltam a problémáimat, mondta, hogy akkor üljek fel rá, megnézzük mi a helyzet. Eléggé meglepődtem, teljesen váratlanul ért.

Szerencsére passzos nadrág volt éppen rajtam, így előkotortam a nyergesben egy zoknit (szerencsére volt tartalékban egy térdzokni), felhúztam a cipőt és chapset. Aztán a beszélgetés alapján azzal kezdtük a dolgot, hogy kicseréltük a zablás kantáron a feszítőzablát a kétszertört réz olívzablára, majd fogtam a felszerelést és lepucolás után felnyergeltem a lovat és heveder húzás után felszálltam rá a fellépőről.

Aztán elkezdődött az építkezés. Lépésben elmondta, hogyan tartsam a kezeimet és mit csináljak velük: öklök fel, és mozgassam őket, mintha szivacsot nyomkodnék, ritmusra, érzéssel. Három kör után Remi szépen hajlította a nyakát, rágta a zablát és úgy ment, mint amikor máskor a feszítő volt a szájában.

Következett az ügetés. Mondanom sem kell, hogy Remény felcsapta a fejét és ment mint a bolond, ahogy szokott. Imre utasításai alapján tovább folytattam a kézmozdulatokat és Remény körről körre szépen kezdte beadni a fejét és elkezdett ügetés közben is támaszkodni. Kérésre csináltunk lépés-ügetés átmenetet, figyelve arra, hogy szokásommal ellentétben elinduláskor ne engedjek a száron, hanem tartsam meg, elérve ezzel, hogy továbbra is hajlítsa a nyakát. Ja meg persze a szokásos: ne dőljek előre. A ló nagyon ügyes volt, én meg ámultam és bámultam.

Ezután jött a csúcspont: a vágta. Mivel Remény alapvetően a jobb lábára ugrik be, ezért átmentem jobb kézre, majd lépésből vágta. Ez jól is ment, megtettünk pár kört, majd újra lépés és átváltás másik kézre. Megint beugrattam vágtába, de a jobb lábára ugrott be, így fél kör után visszavettem lépésre, majd Imre jelzésekor adtam meg a jelet az újabb vágtára, amit bakolással indított, de végül a jó lábán kezdett el a ló vágtázni, amit így hagytam is neki. Mint kiderült, azért bakolt a ló, mert nem a jó lábára ugrott be, de korrigált. Pár kör után szintén lépés. Aztán jött a megdöbbentő mondat: nem vagyunk összeszokva. Megdöbbentem, de végiggondolva igaza volt.

Imre mellett bementünk az udvarba, majd pár ígérő (jön edzést tartani) és iránymutató mondat (mély ülést kell kialakítanom, illetve jót tenne, ha lenne lehetőségem voltizsálni), illetve kis lecseszés után (ne lógjak annyit a telefonomon, hanem inkább napi fél órára üljek lóra) után elköszönt azzal, hogy majd délután jön vissza és akkor beszélünk. Én még léptem pár percet Remivel, majd lenyergeltem őt.

Délután már nem tudtam vele találkozni mesteres kötelezettség miatt, de anyu mondta, hogy majd vasárnap újra kijön és tart edzést.

Mondanom sem kell, egész nap a föld felett lebegtem a boldogságtól és a döbbenettől. Végre sikerült elérni, hogy nem rohant a ló, a mozgása is más volt és beugrott bal kézen is a jó lábára vágtába. Még mindig nem fogom fel, hogy sikerült elérni. Most döbbentem rá, hogy amit nyáron vagy korábban idomító edzés címen elkövettünk az merő céltalan rohanás volt.

Még mindig nem tudom, mit érzek. Hét éve lovagolom a lovat, látszólag összhangban. Nyilván voltak hullámvölgyeink, amik nagyrészt abból fakadtak, hogy az egyetem és a munka miatt csak hétvégén tudtam rá felülni (ha egyáltalán feltudtam), ebből fakadóan elég rendszertelenül lovagolom őt. Ezzel tisztában vagyok. Az sem újdonság, hogy egy csomó hiányosságom van, amiből jó tükör módjára kapom a negatív visszajelzést a lótól, amit azonban nem feltétlenül jól fordítottam le. De az, hogy ezt egy „idegen” az első percben leveszi és ezzel szembesít, az azért némileg megrázó élmény. De kell. Mert így tudok fejlődni.

Hogy hogy lesz a továbbiakban, nem tudom. Igyekszem nem beleélni magam, mert már kaptam pár „majd jövök”-ígéretet, amiből persze nem lett semmi. De nagyon bízom és örülnék, ha lenne ennek folytatása. Szeretnék végre megtanulni lovagolni.