Mához pontosan egy hónapja jött hozzánk Lenke. Igen, jött. Ugyanis a fiúk hátul, a fóliánál pakolták a szalmabálákat, amikor egy kiscica odasétált hozzájuk és hangosan nyávogott. Anyuja valószínűleg a szomszéd macska lehet, de nem tudunk semmit. Elvileg egyszer később látták a fiúk a testvéreit, sőt állítólag a tanyába is bejöttek, de azon kívül sosem.

Apu már felvette, mikor én odamentem hozzájuk. Átvettem tőle és bújt, dorombolt a cic. Bevittem őt az udvarba, azzal a szándékkal, hogy megtartjuk őt is. Nem nagyon tetszett neki a többi macska jelenléte. Először is adtam neki enni (akkor még be kellett őt tenni a kemencésbe, mert nem tudott felugrani az ablakpárkányra), természetesen konzervet, nem akartam szenvedni a tejjel. Ahogy telik az idő, közben egy kicsit nagyobb lett, úgyhogy ma már megoldja a bejutást.

Az első három nap, ha nem látott egy ideig, akkor felmászott a vékony akácfára, jó párszor le kellett onnan szedni. Aztán felhagyott vele.

Mindent megeszik. Mármint a macskáknak való dolgokat, de tényleg mindent. Ez a többi cicára nem igazán igaz, ők továbbra is válogatósak. Ha meghallja a hangomat, jön… mit jön, rohan hozzám és közben persze nyávog. Mindig csak nyávog. Beszélgetünk. Amint elhallgatok, nyávog egyet.

Újabban beszokott a konyhába. Tudja, hogy honnan jönnek a finom falatok. Azt is tudja, hogy jó anyuval jóban lenni. Sokszor van láb alatt, párszor már a farka bánta, mire nyávog egy hatalmasat és sértődötten kivonul az udvarra, hogy pár perc múlva visszajöjjön követelni a kaját. Mert követel. Addig ül, nyávog és néz azokkal a nagy szemeivel, míg el nem éri a célját.

Ha felveszem, megint máshogy nyafog és van, hogy egy kis időre el is hallgat. Általában fel szokott ülni a vállamra és onnan nézelődik.

Pimasz kis jószág. Odamegy, pofozza a nagyokat, harapdálja őket. Mikor a nagyok megunják őt, lebirkózzák és odébbmennek, lefekszenek, a kicsi meg követi őket. Margit viszont nem bírja. Lenke általában a farkát szokta pofozni, aztán Margit lefújja és elmegy. Mikor meg velem játszik, akkor egy idő után harapdál (nem fáj), aztán nyalogat. Annyira aranyos ilyenkor.

És az egészben az a gyönyörű, hogy egy kiscica, aki korábban sose látott embert, odajön hozzánk, dorombol és hízeleg. Kíváncsi vagyok, hogy nagyobb korában is fog-e ennyit nyávogni.