Két éves előzetes „készülődés” után holnap után újra Amerikába repülök.

Történt ugyanis, hogy miután 2018-ban hirtelen haza „kellett” jönnöm az USA-ból, tudtam, hogy valamilyen módon szeretnék visszatérni. Az au pairkedést kapásból kilőttem, ugyanis a hirtelen hazatérés által törölték a vízumomat és szabály szerint két évet kellett várnom, amíg újra megkaphatom, azonban akkor már úgy éreztem, hogy egy év „kiesés” már nem fér bele az életembe.

Így aztán jött a másik, rövidebb lehetőség, a táboroztatás, ami csupán csak a nyárra szól. 2020 augusztusában aztán elkezdtem közvetítőt keresni, illetve egyről tudtam, őket kerestem fel személyesen az irodájukban, de aztán nem kommunikáltak velem többet. Így hát felkerestem egy másikat augusztus végén, aminek a következtében szeptember elején sorra is került az interjú, amelyben angolul be kellett mutatkoznom, mit szeretek csinálni, mi a hobbim, miben van tapasztalatom, illetve milyen gyerekekkel kapcsolatos tapasztalataim vannak. Meséltem arról, hogy amikor buli van nálunk, akkor szoktam az ismerős gyerekeknek foglalkozást tartani Remény hátán, amiből az lett, hogy én az előző évben táborokat szerveztem (?). Ez az interjú egyben angol tudás felmérő is volt.

Befizettem a díj első részét és ezzel el is kezdődött az elhelyezéshez vezető út.

Három dolgom volt, amiket minél hamarabb meg kellett csinálni: videót kellett készíteni magamról, referenciát kellett keresnem, illetve az erkölcsi bizonyítványt kikérni. Az utóbbi volt a legegyszerűbb.

A videó készítés egy fokkal bonyolultabb volt, ugyanis nem szeretek sem képet, sem videót készíteni magamról. Először a koli szobában csináltam egy fehér fal előtt beszélős videót, aminek a végén bevágtam a releváns képeket, de ezt visszadobták, mert nem volt elég meggyőző. Aztán egyik hétvégén felcsesztem magam és egy esős, szürke októberi napon elővettem Reményt és megcsináltam a videót. Nos, amíg még mellette állva beszéltem a kamerába, addig tök jó fej volt, de amikor a lovaglást vettük fel apuval, akkor kb. a legbunkóbb formáját hozta: akár ügetésben, akár vágtában akartam lovagolni, ellenkezett, bakolt… Nem tudom, mi volt vele. De utólag (2 évvel később) visszanézve elég katasztrófa lett, a testtartásom miatt is. Végül elkészült a videó, amit jóvá is hagytak.

Ezt a bejegyzést eredetileg naponként akartam megírni, amikor megtörtént, csak aztán nem jött össze, így mind a nyolc eddig (remélem eddig és lesz még) megtörtént lovaglást ebbe a bejegyzésbe írom.

Következőleg a hirtelen adódott edzés után három nappal, november 28-ra 9-re beszéltük meg, hogy jön újra. El is kezdtem nyugisan nyergelni fél kilenckor, de nem jött. 11-re érkezett csak meg, én pedig bosszús voltam. De végül is tartott egy nagyon jó edzést. Lerakott két rudat egy 20 m-es kör két oldalára és azon kellett átmenni. Vágtáztam is, jobb kézre aránylag jól ment, balra azonban újfent nem akart helyes lábra beugrani, de végül addig ügyeskedtünk, hogy összejött. Közben persze végig ment az ülésjavítás – dőljek hátra, pláne ügetésben. Teljesen más élmény volt, tökre úgy éreztem, mintha nem találnám meg az egyensúlyomat.

Egy hónap múlva, január 1-én került sor a következő edzésre az ő kezdeményezésére. Remény egyre jobban reagált a „szivacsozásra” (mi erre a szakszó?) ügetésben. Vágta is alapvetően jó volt, azonban bal kézre ráesett a külső vállára és el akart vinni Lujzi felé. Persze korrigáltuk, de ez okozott egy blokkot bennem a vágta iránt. Hurrá. Majd kijavítjuk.

Konkrétan három hónap telt el a következő edzés előtt. Persze gyakoroltam nélküle is, amiket eddig tanultam. Remény egyre jobb és jobb lett és meglepően vettem észre, hogy mennyire jól reagált arra, amikor ellazítottam magam ügetésben és nem feszítettem be magam: átengedőbb, ütemesebb, lazább lett ő is.

Szóval március 1-én jött újra. Épp trágyaszórás volt a karám mellett, ahol az edzést szokta tartani, így átmentünk a lucernaföld végére. Megmutattam neki, mit gyakoroltunk a három hónap alatt, mire kaptam dicséretet. Ám megelégelte az örökös előredőlésemet, így keresett egy botot és berakta a hátam mögé, ami borzasztó kényelmetlen volt. Így kellett pár kört megtennem lépésben, majd végre kivehettem a botot. Ezután vágta jött, ami bal kézre újfent katasztrófa volt, mert Remény megint ráesett a vállára, illetve vissza is esett ügetésbe. Jobb kézre viszont minden jól ment. Ezzel fejeztük be az edzést.

Úgy néz ki, lassan egy két és fél éves út végére érünk Tarzannal, aminek persze lesz még folytatása, hiszen mindenen lehet tökéletesíteni.

Tavaly júliusban volt utoljára vadász edzése Tarzannak, azóta mindenki (Petiék is és én is) elfoglalt volt. Októberben szólt Bori, hogy lesz VAV vizsga, amit a szakdolgozat írás miatt nem tudtam bevállalni, majd jött a téli vadászidény, ami ugye aránylag jól sikerült… jó, oké, végül is tök jó volt és kellett Tarzannak.

Május elején szólt újra Bori, hogy újra lesz VAV vizsga, de előtte tartanak egy négy alkalmas felkészítőt. Nagyon örültem a lehetőségnek és természetesen nem volt kérdés, hogy menni fogunk a felkészítőre is és a VAV vizsgára is.

04.24-én volt az első alkalom, azonban erről az időpontról még nem volt infonk (mivel ez után szóltak), de elmesélés szerint nem maradtunk le sokról, hiszen főleg fegyelmezés volt.

05.08-án volt a következő alkalom, amire el is mentünk Tarzannal. A szokásos találkozóhelyen találkoztunk 9-kor, majd miután mindenki megérkezett átmentünk a gyakorlás helyére. Elsőként egy egyszerű lefuttató sétával kezdtük a programot, ám mivel Tarzan úgy mutatkozott be, hogy agresszívan lemorogta a számára ismeretlen kutyákat, plusz ott volt Cady is, akit eleve nem bír, így ő egyedül pórázon ment mellettem. Bent az erdőben csere volt, a nyugis kutyákat elengedve hagyták a gazdik, Cady pórázra került, Tarzant pedig szabadon engedtem és így indultunk visszafelé a kocsikhoz. Ezután elkezdődött a szokásos engedelmességi gyakorlás. Levettem Tarzanról a pórázt és így gyakoroltunk. Minden rendben volt, ügyesen csinált mindent (sőt nem is hisztizett unalmában, ahogy szokott). Egyedül akkor ugrott ki, amikor Peti először elsütötte a riasztó pisztolyt (engem is meglepett, nem számítottam rá, így a kutya kiugrását sem tudtam lereagálni). Gyorsan rendeztük sorainkat, a másik két lövésnél már nem volt semmi baj, Tarzan ügyesen ment mellettem.

A sorozatos sikertelen eset után még a télen megkérdeztük Imit, hogy mit tudna tanácsot adni a fedeztetést illetően, illetve a suliban is megkérdeztem Dr. Bába Andrást, hogy ő mit gondol, továbbá a kaposvári Klinikán is beszéltem a dokival. Mindhárman azt mondták, hogy van esély, még nincs veszve semmi. András Dr. Pénzes Györgyöt ajánlotta, ahogy Imi is, azonban mielőtt a klinikára vittük volna a lovat, kerestünk lehetőséget a közelben, ahol vállalnak természetes fedeztetést.

Anyuék egyik könyveltjén, Debóráékon keresztül jutottunk el végül Csillához és Jumperhez (s HSH) még április folyamán, aki leírta, hogy milyen oltásokra és vizsgálatokra van szükség, mielőtt odavisszük a lovat.

El is kezdtünk intézkedni, május elején jött V. doki és beoltotta Remit mindenfélével, aztán már csak a herpesz mizéria maradt.

Már május elején szerettem volna Remit ott tudni, hogy 1, ne csússzunk ki nagyon a fedeztetési időből, 2, hazakerüljön, mielőtt kimegyek Amerikába.

Mivel a herpeszből csak egy oltást kapott, ezért hogy ne kelljen megvárni a másodikat, ezért inkább a tesztelés mellett döntöttünk.

Május 11-én jött ki VM doki, levette az orrnyálka mintát, én pedig aznap délután már fel is adtam postára. Azonban egy gond volt: nem bubis borítékban került feladásra, csak sima papírborítékban.

Vártam, vártam, nem jött válasz, csak 17-én (ekkor már Debrecenben voltam) és az volt az emailben, hogy bár az eredmény negatív, viszont a minta megsérült, ezért az eredmény megbízhatósága kétséges. Csilla természetesen nem fogadta el. Én meg baromi ideges voltam, ugyanis ez azt jelentette, hogy még egy hetet csúszunk.

Másnap újra kijött VM doki, újra levette a mintát, ám ezúttal a vérvétel szállító partnerrel vitette fel a mintát.

Nem tudom kifejezni szavakkal, mennyire hálás vagyok azért, hogy ide járhatok, és hogy egy ilyen összetartó csapat vesz körül. Eddig is segítettünk egymásnak, de ez a hét mutatta meg igazán, hogy mennyire összetartunk.

A másik dolog, amiért nagyon hálás vagyok az az, hogy most először történt a héten az hosszú idő után, hogy nem féltem sem az ugráskor, sem a felpörgött ló vágtája közben, sőt még élveztem is.

És a mellett se menjünk el szó nélkül, hogy a héten ugrattam az eddig legmagasabb akadályomat. Ami még mindig nem túl magas, de valahol el kell kezdeni.

Egy maratoni, 6 napos tábort szerveztek nekünk a Debreceni Lovasakadémiába illetve Hortobágyra, elég erős programmal, ugyanis a tervek alapján három napra is napi két lovaglást írtak elő (továbbá a tervek szerint még 2+1 napon volt napi egy lovaglás).

Hétfő délután indultam Debrecenbe vonattal. Két átszállás után érkeztem meg, a pályaudvaron átérve vettem magamnak bérletet, inkább elővigyázatosságból, bár utólag nézve nem volt rá szükség a többi napokon. A vonatúton jöttem rá, hogy itthon hagytam a fényképezőgépbe való SD kártyát, így málhás szamárként felpakolva (teli hátizsák + bőrönd + nagy oldaltáska a lovas cuccok miatt) kitérőt tettem a Fórum plázába, hogy a Media Marktba vegyek egyet. Ha már ott voltam, akkor vettem magamnak KFC-t vacsorára, illetve vizet is. Egy kis séta után buszra szálltam, ami a diákszálló előtt tett le. A recepción rendeztem a dolgaimat, megkaptam a kulcsot, majd megkerestem a szobámat.

Nem voltam sokáig egyedül, szóltak a lányok, hogy megjöttek, úgyhogy lementem segíteni nekik bepakolni. Laurával, akivel a héten egy szobában aludtam, megbeszéltük, kivel mi újság, majd mindketten lefeküdtünk aludni.

Oké, ez így elég hülyén hangzik, de örülök, hogy leestem a lóról.

Történt ugyanis, hogy vasárnapi edzésen Imivel megbeszéltük, hogy mivel pénteken tud legközelebb jönni, ezért hétfőn vagy kedden kimegyek Reménnyel terepre, hogy ne csak az idomítás legyen.

Végül ma tudtam felülni, de így kb. sötétedés előtt 1 órával. Felnyergeltem Remit, aztán gondoltam, hogy miért ne jöjjön a Lujzi velünk, legalább kitombolja magát. Fel is tettem Lujzira a kötőféket és kiengedtem, majd felraktam Remire a kantárt és felültem rá.

Lujzi szokás szerint legelt, tombolt, a kutyákat kergette (Bogyó nagyon meg is volt ijedve), így indultunk el a kutyákkal együtt a minimális körre, de ezúttal a kinti földek felől indultunk el.

Lujzi fel alá rohant, még a betonon is, de szerencsére az autósok jófejek voltak, bár el tudom képzelni a morgást a bajszuk alatt.

Mentünk a földesútra, Lujzi legelt, meg körülöttünk volt, mi ügetünk kicsit Remivel. Következett a mögöttünk lévő tanya melletti erdős-kacskaringós rész, ami a kanyarok miatt nem nagyon belátható. Nem is volna ezzel baj, azonban Lujzi mindig előre megy és mivel Remi nem látja őt, ezért felspannolja magát.

Most is ez történt, Lujzi eltűnt az egyik kanyar után előttünk, erre Remi elkezdett vágtázni alattam és épp utolértük a haflingit, amikor Remi bebakolt alám, én pedig a válla felett legurultam róla előre. Egy pillanatig az volt bennem, míg kapaszkodtam, hogy csak meg ne taposson, de szerencsére nem történt semmi. A fejem koppant egy nagyot a kemény úton, de a kobak megvédett.