Megnyitom az üres bejegyzést és csak meredek a képernyőre. Lady ma itt hagyott minket.

Gyerekkoromban emlékeztem apu kutyájára, aki egy skótjuhász volt, ezért szerettem volna én is egyet Aida emlékére. Bújtam a netet kennelek után, így találtam rá a Killinworth kennelre (régen Marrow kennel). Éppen volt Katánál kiskutya, így egy hónapos korukban meglátogattuk őket. Akkor választottam ki őt. Egy hónap múlva visszamentünk Katához, ezúttal azért, hogy elhozzuk a kiskutyát haza. Mikor odamentünk, az összes alomtestvére rohant hozzánk, ő viszont a kerítés mentén osont, kerülve minket. A papához vittük, így az első pár évét ott töltötte, míg aztán történt egy baleset, így került ki a tanyára.

Mielőtt még kikerült volna, párszor kivittük őt a tanyára, de aztán vissza is vittük őt. Voltunk vele párszor kutyasuliban, de nem volt túl nagy siker. Ahogy Pankával, úgy Ladyvel is voltam iskolai kisállat kiállításon.

Miután kikerült a tanyára, először odacsípett az óvodáskorú gyerekeknek, valószínűleg azért, mert mikor még a papánál volt, gyerekek inzultálták őt a kerítésen keresztül. Szerencsére ez idővel oldódott, sőt, az utolsó években már volt olyan, hogy ő ment oda gyerekekhez egy kis simogatást kérni.

A mindennapi életben visszahúzódó kutya volt, néha szó szerint könyörögni kellett neki, hogy odajöjjön hozzánk, hogy meg tudjuk őt simogatni, de miután pár lépést megtett felénk, sokszor inkább hátat fordítva visszament a helyére. Pont a visszahúzódó jelleme miatt a többi kutya simán ledominálta őt, ezért külön kellett figyelni rá kajaosztáskor, hogy ne lökjék el őt a falatoktól. Panka és Beni hatására azonban sokat oldódott és már nem annyira kerülte az embereket.

Amikor viszont felpörgött, akkor ugrált, tengelye körül forgott, fel-alá rohangált és közben csipogott. Máshogy ezt a hangot nem lehet jobban leírni. Finom bökdöséséről mindig tudni lehetett, hogy ő kér szeretgetést. Ilyenkor szinte belecsúsztatta az orrát a tenyerünkbe és úgy bújt hozzánk. Imádott Benivel kószálni a tanya körül. Szerette felkergetni a macskákat a fára. Nagyon jó jelzőkutyus volt, mindig szólt, ha jött valaki hozzánk, vagy ha vadak csörtettek a kerítésen kívül.

Lovagláskor fiatalabb korában még végig követett minket, aztán egy idő után, ha elkezdtünk ügetni vagy megijedt valamitől, inkább visszafordult.

Januárban, a szülinapjakor még jól volt, aztán tavasszal a nyakán kihullott a szőre és részlegesen megsüketült. Erre kapott fülcseppeket és őszre egész szépen meggyógyult, a szőre is visszanőtt, de igazából látszódott rajta, hogy fáradt.

Mivel ősszel jobban volt, ezért ma meglepetésként ért, hogy mozdulatlanul feküdt a füvön.

Egy különleges színfoltja, mint ahogy a neved sugallja: királynője voltál a tanyának. Köszönöm Neked az együtt töltött 11 évet, most már együtt szaladgálhatsz Pankával a vadászmezőkön.

Marrow Black Queen of the Night – Lady

2008. január 5. – 2019. november 16.

Mindig irigykedve néztem instán a lovasokról a tökéletesen elkapott lovagolós képeket és én is nagyon szerettem volna egy ilyen sorozatot Remivel. Azonban azt tudtam, hogy apu által készített képek nem azok, amikre vágytam, így a közösségi oldalon keresgélve találtam meg Tündit, akivel mint utóbb kiderült, nem először találkoztunk.

Az időpontot illetően meg is egyeztünk a múlt hét szerda délutánjában. Mivel 6-kor megy le a nap, ezért 4-re beszéltük meg, hogy kijön hozzánk. Kedden kifésültem a Remi sörényét és a farkát, hogy azzal ne kelljen bajlódni. El is érkezett a szerda, kicsit borongós, néhol napsütős és kellemesen meleg. Már a hetekkel ezelőtt kitalált ruhákban voltam (bézs színű garbó, kék nadrág) kivasalt hajjal, sminkkel, mikor befutott. Azonban Remény még sehogy sem állt, így amíg Tündi apuékkal beszélgetett, addig én gyorsan leápoltam a lovat és visszafutottam Tündiért, hogy készen vagyok. 

Először a földön készült képeket akartam elkészíteni, hiszen a lovaglástól én is és a ló is rendszerint leizzadunk. 

Olvasási idő: 2 perc

Apu szólt, hogy jött Vili bá, így gyorsan magamra kaptam egy lovaglónadrágot és a csizmát. Gyorsan vázoltam neki a problémát, majd siettem letakarítani és felnyergelni Remit. Épp végeztem, mikor odajött hozzánk. Még gyorsan beszaladtam a nyergesbe a kobakért és a fellépőért, majd kimentünk a lucernára. Először elkezdtem Remivel kicsit nagyobb körben lovagolni ügetésben, majd pár kör után Vili bá átvette az irányítást és kiadta a feladatokat: átmenetek, hátra arc, tanügetés stb. Aztán bal kézre vágta. Nem ment. Újra és újra próbáltuk, már nem is figyeltem, hogy jó lábra ugrik-e be, csak csináltam, ami Vili bá mondott. Amikor azt mondta, hogy ügetés, akkor nem volt jó és akkor újra beugratás vágtába. Kicsit vágtáztunk jobb lábra is, az természetesen nagyon jól ment. Aztán megint visszatértük bal kézre. Remi a végére a fülétől a lábszáráig tiszta izzadtság volt, én nem különben. Végül arra jutottunk, hogy Remi menekül a zabla és a lovaglás ellen és én is ezt érzem, hiszen amikor simán kiengedem a legelőre, akkor milyen laza, amikor meg felülök rá, akkor rohanás.

Fun fact: Vili bá a vágtára a 'beugratás' szót használja, az ügetésnél pedig az 'üget'-et, mint mi futószárazáskor. Ebből következik, hogy amikor azt mondta, hogy üget, akkor Remi automatikusan visszaváltott ügetésre vágtából. Én ezen totál meglepődtem és nagyon is büszke voltam rá, sose gondoltam volna, hogy így hallgatna az utasításra.
Az utolsó vágta után Vili bá sietett haza, így azzal váltunk el, hogy – mivel visszamegyek Pestre dolgozni, ezért – hétvégente találkozunk, illetve hogy valószínűleg legközelebb ő is fel fog ülni rá.
Miután elment, kimentünk hosszú száron lesétálni a kinti rétre, de továbbgondolva elmentünk becsukni a hátsó kaput (ami hátról sikerült is), majd elindultunk vissza a bekötőn.

Szerda reggel 9 után pakolunk be a terepjáróba, hogy Jn. fél 10-kor el tudjon indulni a lovardába, míg én meg a baba a házban maradtunk. Végül fél kettőkor jött értünk Jn., bepakoltuk a babát meg a maradék cuccot a kocsiba és neki is vágtunk kettőkor az útnak. Ötkor értünk a verseny területére és egészen 9-ig voltunk itt, addig a többiek bepakoltak, meg lelovagoltak három lovat. 9 után hárman (Jn., A. és én) elmentünk egy Bistro on Main nevezetű étterembe vacsorázni. Fél 11 után értünk a házhoz, de olyan volt az út ide, hogy úgy éreztük, hogy a semmi közepére jöttünk. És tényleg: még térerő sincs, csak wifi. Bepakoltunk és megbeszéltük a másnapiakat, majd mindenki ment aludni.

Csütörtök reggel (viszonylag) korán kellett ébrednem, mert Jn. 8-kor menni akart és bár úgy volt, hogy innentől csak figyelem a babát, mikor kel fel, de ő már negyed nyolckor mosolyogva játszott. Fél 11-ig vigyáztam rá, ekkor jött vissza Jn., hogy elmenjünk a Walmartba bevásárolni. Mivel annyira szakadt az eső és az előrejelzés is azt mutatta, hogy ez egész nap fog tartani, ezért úgy döntöttünk, hogy visszamegyek a babával a házba, mert nincs értelme a boxban kínlódni. Egész nap a bébire vigyáztam és végül 6 után jöttek meg a többiek, hogy egy óra múlva bemenjünk a városba L. társaságában vacsorázni a The Robert E. Lee Hotel nevezetű helyre. Vacsi után még visszamentünk a verseny helyére hogy a többiek megetessék a lovakat, míg én a babával maradtam a kocsiban, ugyanis ő aludt. Fél 10 után értünk haza, én elmentem fürödni, majd elköszöntem a többiektől és a szobámba mentem, hogy alváshoz készüljek.

Olvasási idő: 2 perc

Egy ideje kezdett bennem érlelődni, hogy szeretnék egy lovaglócsizmát, de az árak mindig elrettentettek. Aztán egy projekt miatt csak úgy mellékesen ráfeküdtem a témára, lemértem a lábszáram hosszát meg a vádlimat. Mivel nem vagyok bántóan magas, ezért a vádlim sem túl hosszú, kb. 36 cm. A netes kutatás és számolatlan csizma paramétereinek átnézése után realizálódott, hogy rám 37-es láb mellett nem igazán van méret, hiszen minden csizmahossz 45 cmnél kezdődött. Másnap felhívtam a nagyobb lovas boltokat (horze, klp, aranypatkó Szeged, decathlon), de vagy azt mondták, hogy nincs, vagy hogy csináltassak. Egyedül a horzéban találtam egy 41 cm hosszúságú csizmát. A külföldi és főként amerikai oldalakon és fórumokon is csak egy csizmát találtam, ami úgy nagyjából jó lett volna, de a paraméterek megfeleltek a horzéban találttal, úgyhogy mindegy is volt.

Nap telt nap után, én pedig tobzódtam, hogy valóban szükségem van-e rá, hiszen 10+ éve megvagyok a cipő + chaps kombóval. Aztán a következő pillanatban meg az volt bennem, hogy ha már ilyen régóta lovagolok, akkor megérdemlem azt a csizmát és ad egyfajta igényességet a lovagláshoz. Meg hát anyu is győzködött, hogy csináltassak egyet.

Az említett projekt gyors közeledtével viszont nem voltam biztos a csináltatásban (meg ahhoz le kellett volna menni Szegedre), így pénteken felmentem Dunakeszire a horzéba felpróbálni a csizmát. Bár képen annyira nem tetszett, ott élőben első látásra szerelem volt még annak ellenére is, hogy kiszorította a vádlimból az összes vért. De azért csak elhoztam.

Itthon még aznap felültem Remire, hogy megnézzem, milyen. Nos, szoros és fájdalmas.

Péntek óta kétszer lovagoltam benne, egyébként jó és fura módon könnyebb benne lovagolni, de egyelőre a bal lábam még mindig zsibbad.

A vásárolt csizma a Sovereign High Rider a Mountain Horse-tól, akik egyébként egy svéd márka.

Oké, ezt a bejegyzést tavaly csak az első napról írtam meg, mivel volt közöttünk Jn.-el egy nagyobb összezördülés, ami miatt kicsit fagyos volt a levegő. Nem volt számomra túl pozitív ez a verseny annak ellenére, hogy maga a verseny nagyon jó hangulatot árasztott. Mivel már egy év eltelt, ezért nem túl nagy részletességgel írok a további napokról, arról, ami még megmaradt.

Szóval szerdától egy újabb versenynek néztünk elébe: ezúttal Devonba utaztunk egy több napos versenyre, így szerda reggel bepakoltuk a cuccokat az autómba valamint Jn. terepjárójába, majd 10 után L.-vel (kutya) együtt elindultam a lovardába, Jn. pedig kicsit később indult el utánunk a babával és C.-vel (kutya). Míg a többiek bepakolták a két lovat és a felszerelést, addig én a babát tartottam ébren. Végül dél után kicsivel indultunk el. Ezúttal az út nem volt olyan hosszú, mint az előző többnapos versenynél, így nem is álltunk meg sehol.

Mikor 5 után megérkeztünk, először megpróbáltuk letenni a lovakat, de kb. mindenki akkor érkezett meg, így elég nagy volt a tömeg a verseny helyszíne körül. A.-éknak (akik mögöttünk jöttek az én autómmal) sikerült hamarabb parkolót találni, ezért átrakták hozzánk L.-t, hogy ők elmenjenek megkeresni a lefoglalt helyünket az istállóban. L. közben jobbra-balra tekergőzött az ölemben, ami nem volt egy kellemes élmény, hiszen egy ausztrál juhászkutyáról van szó. Végül sikerült viszonylag közel férkőzni az istálló bejáratához, így én felcsatoltam a babát és elindultam felfedezni a verseny helyszínét, a többiek pedig kipakolták és elrendezték a lovakat és a felszerelést. Miután ezzel megvoltunk, Jn. és én a babával elvittük a futót kb. a városon kívülre, hiszen oda tették a parkolót. 7 után Jn. felült a lóra, hogy szokja a ló a pályát. Végül 9 után hagytuk el a verseny területét, először elmentünk a Whole Foodsba venni némi vacsorát (én grillezett csirke mellet döntöttem krumplival és tojás salátával), majd 10 után értünk a foglalt házba. Miután bepakoltunk, nem kell mondanom, hogy mindenki mennyire fáradt volt, így hamar mindenki ágyba bújt.