Miután Krist felborult a Zsófis terep után, úgy döntöttem, hogy nyugdíjazom. Persze ettől még kevésbé hajtós, kutyás terepekre megyünk. Csak „öregesen”. Illetve, ha már pihenés, akkor fedeztessük be. Megkérdeztem pár lovas ismerőst, hogy érdemes-e még ilyen korban (22 évesen) fedeztetni. Az páran azt mondták, simán, a mások pedig erősen ellenezték. Végül megkérdeztük P.M.-et, Vagány tulajdonosát, hogy mit gondol. Ő azt mondta mehet, ám ezentúl elviszi magához, hogy összeengedje a csődörrel, és akkor történjék a fedeztetés, amikor annak ideje van. 21-ére beszéltük meg, hogy elviszi magához Kristet, de az átcsúszott hétfőre. Amikor Krist gond nélkül felment a futóra, kicsit meglepődött. Több hisztire számított. Még megkapta az egy zsák zabját, aztán kigördült a futó.
Innentől kezdve Remi három napig depresszióban volt, alig evett, elég sűrűn hívta az anyját, illetve a kezdetben sokat tombolt. Mindezek ellenére a meleg napokon átvittem a kecskékhez, ott mégis társaságban van. Viszont ragaszkodóbb lett hozzám. Mondjuk ez a lovagláson nem változtatott semmit, de talán kevesebbet hisztizett, kevésbé húzott az elején hazafelé. Ezért egy nagyon szuper, laza kétórás, 16 km-es terepet tettünk meg gyönyörű tájjal és ismeretlen helyekkel. Csupán egy rossz szavam van rá: az út háromnegyed részénél találkoztunk két lóval, akik karámon belül tartózkodtak. És Remi onnan egy tapodtat se mozdult. Próbálkoztam mindennel, erősebb csizma, fejét elhúztam oldalra, hogy egyensúlyából kitérítsem, pálca. Semmi, sőt még neki állt feljebb. Jobb híján leszálltam róla és kivezettem a nem olyan messze levő kövesútra. Ott felszálltam a hátára és irány haza. Hazafelé találkoztam M. Pistivel, beszélgettünk egy kicsit. Otthon lenyergeltem, megkapta a zabját és ennyi.
Pénteken felhívtuk M.-t, mikor mehetünk ki hozzá meglátogatni Kristályt, de éppen nem volt a tanyán. Viszont így szólt: „Ennél a lónál aranyosabbat még nem láttam. Oda megy, ahova én szeretném, a vezetőszárat egyszer sem feszítette meg ellenkezésül…”
Másodikán viszont ő hívott minket: megtörtént a fedeztetés, aznap is és előtte nap is. Kétszer is! Egyszer kézből, egyszer pedig szabadon.
Ezek után még egy hétig maradt Kristály. Ma hozták haza, én sajnos az egyetem miatt nem lehettem ott, de apum elmesélése alapján nagyon örültek egymásnak, rohangáltak a karámban.
Még a papírokat kell elrendezni és onnantól kezdve nincs más dolgunk, csak várni.
A lenti képek azután készültek, miután Kristet elvitték. Az oldalsó kép, pedig terepes.
Valamikor tavasszal kitaláltam, hogy mi lenne, ha Remiből ugrólovat faragnánk. Tehetséges kisbéri az apja, ügető az anyja, úgyhogy elvileg a hajlam megvan az ugrásra és még gyors is. Mindenek előtt meg kellene nézni, hogy van-e az egészhez kedve. De hát ahhoz nincs olyan körülmény a tanyán, csak a lovardában.
Egy elég komoly vizsga előtti napon, június 17-én mentünk be Robihoz, hogy mi lenne, ha behoznánk a Remit és majd az ügyesebb lányok lovagolják, hiszen már be van lovagolva, csak néha hisztis. Azt mondta, majd ha hazajövök a vizsgáról, kijön a tanyára és megnézi a lovat alattam, aztán majd eldönti, hogy oké-e vagy sem. Ebből nem lett semmi.
Közben eltelt a nyár, kérdezgettük a lovas ismerősöket, hogy kihez lehetne bevinni Remit, ki tudná őt kipróbálni. Én folyton T. Pali bácsit mondtam, hogy őt kérdezzük meg, de előbb valaki mást ajánlottak. N. S.-t.
Aztán augusztus 27-én megint bementem a lovardába. Csajokat kérdeztem, hogy merre van S. Meg is találtam őt és felvezettem neki, hogy van egy 5 éves, Vagány apaságú lovunk stb. Nagyon nem érdekelte a mondandóm, hanem közölte, hogy két hónap múlva keressem meg újra.
Őszintén szólva kicsit el voltam keseredve. Na, nem azért, amit mondott. De nem adtam fel. Nagyon eltökélt voltam, hogy megkeressük Pali bácsit és tőle fogunk tanácsot kérni.
A héten egyik ismerősünknek is felvázoltuk a bajunkat, aki felajánlotta, hogy lovagoljak át hozzá szombaton és majd nála szabadon ugróban megnézzük, mit produkál. Csak hát tegnap esett az eső, úgyhogy ez is elmaradt.
Most Pali bácsin a sor. Erről majd egy másik bejegyzésben.
Mához pontosan egy hónapja jött hozzánk Lenke. Igen, jött. Ugyanis a fiúk hátul, a fóliánál pakolták a szalmabálákat, amikor egy kiscica odasétált hozzájuk és hangosan nyávogott. Anyuja valószínűleg a szomszéd macska lehet, de nem tudunk semmit. Elvileg egyszer később látták a fiúk a testvéreit, sőt állítólag a tanyába is bejöttek, de azon kívül sosem.
Apu már felvette, mikor én odamentem hozzájuk. Átvettem tőle és bújt, dorombolt a cic. Bevittem őt az udvarba, azzal a szándékkal, hogy megtartjuk őt is. Nem nagyon tetszett neki a többi macska jelenléte. Először is adtam neki enni (akkor még be kellett őt tenni a kemencésbe, mert nem tudott felugrani az ablakpárkányra), természetesen konzervet, nem akartam szenvedni a tejjel. Ahogy telik az idő, közben egy kicsit nagyobb lett, úgyhogy ma már megoldja a bejutást.
Az első három nap, ha nem látott egy ideig, akkor felmászott a vékony akácfára, jó párszor le kellett onnan szedni. Aztán felhagyott vele.
Mindent megeszik. Mármint a macskáknak való dolgokat, de tényleg mindent. Ez a többi cicára nem igazán igaz, ők továbbra is válogatósak. Ha meghallja a hangomat, jön… mit jön, rohan hozzám és közben persze nyávog. Mindig csak nyávog. Beszélgetünk. Amint elhallgatok, nyávog egyet.
Újabban beszokott a konyhába. Tudja, hogy honnan jönnek a finom falatok. Azt is tudja, hogy jó anyuval jóban lenni. Sokszor van láb alatt, párszor már a farka bánta, mire nyávog egy hatalmasat és sértődötten kivonul az udvarra, hogy pár perc múlva visszajöjjön követelni a kaját. Mert követel. Addig ül, nyávog és néz azokkal a nagy szemeivel, míg el nem éri a célját.
Ha felveszem, megint máshogy nyafog és van, hogy egy kis időre el is hallgat. Általában fel szokott ülni a vállamra és onnan nézelődik.
Pimasz kis jószág. Odamegy, pofozza a nagyokat, harapdálja őket. Mikor a nagyok megunják őt, lebirkózzák és odébbmennek, lefekszenek, a kicsi meg követi őket. Margit viszont nem bírja. Lenke általában a farkát szokta pofozni, aztán Margit lefújja és elmegy. Mikor meg velem játszik, akkor egy idő után harapdál (nem fáj), aztán nyalogat. Annyira aranyos ilyenkor.
És az egészben az a gyönyörű, hogy egy kiscica, aki korábban sose látott embert, odajön hozzánk, dorombol és hízeleg. Kíváncsi vagyok, hogy nagyobb korában is fog-e ennyit nyávogni.
A mostani meleget senki sem bírja épp ésszel, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve (na, jó nem, mert végiggondoltam, hogy milyen veszéllyel jár ez) átvittem a lovakat a kecskékhez. Ugyanis a karámban nem éri őket árnyék, ami ráadásul homokos is, szóval eléggé megvolt indokolva a helyváltoztatás. A beállóban pedig szintén elég magasra kúszott volna az a bizonyos hőmérő.
A kecskéknek két területük van, egy „kinti” és egy „benti”, és egy kapun lehet területet váltani. Az első pár napra csak a bentibe gondoltam őket engedni, had szokják meg először azt. Elsőként körbenéztem, hogy van-e olyan növény, ami mérgező a lovak számára és miután konstatáltam, hogy semmi sem akadályozza azt, hogy új helyükre költözzenek, már cselekedtem is.
A kecskék bemenekültek, Remi pedig kiélvezte a nagy helyet: fel-alá rohangált, bakolt. Nem szívesen lettem volna a hátán. Aztán óránként, kétóránként kinéztem rájuk, egyik ilyen látogatáskor megmutattam nekik a nagy kád vizet. Aminek örültek is, ugyanis nem ittak, hanem magukra fröcskölték.
Etetésre visszavittem őket a helyükre, de előtte még tartottam Reminek egy szabadugrásos edzést. Amit ügyesen végigcsinált.
08.15: Olyannyira megszokták már egymás társaságát a kecskékkel, hogy együtt szénáznak. A „kinti” terület is megnyílt a lovak számára.
Tegnap megbeszéltük Zsófival, hogy ma tartunk egy lovas napot. És hogy ő a Kristályra fog felülni. Aztán addig variáltam magamban, hogy úgy döntöttem, rábeszélem a Remire. Hatra beszéltük, hogy jön. Ma négykor rákezdett az eső, úgyhogy azon izgultam, hogy eláll-e, meg felszárad-e valamennyire hatig, mert mint már ismert, Remi eléggé pocsolyafóbiás. Szerencsére így történt, de azért Zsófi rákérdezett, hogy tuti jöjjön-e. Mondtam, hogy persze. Be is futott, én pedig vázoltam a tervet: ő megy Remivel. Először húzta a száját, de végül beleegyezett. Gyorsan kipakoltuk a cuccost, majd apu segítségével (Zsófi részéről) felnyergeltünk. Beszélgettünk, léptünk, ügettünk, ők vágtáztak, csináltunk jó pár képet. Tetszett Zsófinak Remi mozgása, azt mondta, érezni rajta az ügető beütést.
Mondta anyu, miután végignézte, hogy szerencsétlenkedik Remi a vasút előtt. Kezdődött mindez úgy, hogy apu mondta, hogy kimegy a földre traktorral, mert jön Vili bácsi, vinni a szénát. Én meg mondom, megmutatom neki a Remit (milyen hülye). Fel is nyergeltem őt angolba, majd el is indultunk. Gondoltam, hogy nem megyek a lucernán, mert elkezd vágtázni, aztán elkezd rodeózni, nekem meg ahhoz nem volt túl sok kedvem. Szépen mentünk lépésben, ügetni is próbáltam, de nem nagyon akart, úgyhogy lépés tovább. Aztán L. bácsinál a fiúk épp a Simsont túráztatták, amit Remi nem tudott mire vélni, úgyhogy leugrott a lucernaföldre. 
Próbáltam visszairányítani a betonra, de mielőtt rálépett volna, folyton egy ugrás kíséretében csinált egy hátraarcot. És nem egyszer próbálkoztam vele.