Ma már kobakkal és teljes felszereléssel készültem, így mentünk ki apuval futószárazni. Ezentúl kevesebbet ment Remi a tegnapinál, viszont megcsinálta a kisebb körös feladatot mindkét kézre. Aztán felültem rá és elindultunk terepre. Megjegyzem, utálok vele eső után terepezni, mert minden pocsolyát úgy kerül ki, mintha harapna, és hiába irányítom oda, győzködöm, hogy lépjen már bele, de csak azért sem. Végül is ahol tudtam, ügettem vele. M.-ék házánál épp kertet gondozott az öreg. Észrevett minket, így leálltam vele egy kicsit beszélgetni. Suli, lovak (azonnal felismerte, hogy ő a csikó), anyuék; csak a szokásos. Remi közben ide-oda mászkált, amennyire engedtem. Végül elköszöntem és továbbmentünk. A fenyvesnél fordultunk le. Az út végi tanyánál épp lapátoltak, meg szemetet égettek. Megvártam, míg lenyugszik a látványtól, utána közelebb mentünk. Ismerősök voltak (habár a nevüket nem tudom), így megint leálltam beszélgetni. Reminek hagytam, had legeljen, de a beszélgetés közben nem vettem észre a figyelmeztető jeleket, egyszer csak azt vettem észre, hogy zuhanok lefelé: Remi lefeküdt alattam, hogy majd meghempereg. Gyorsan leugrottam róla és inkább nagyobb sikerrel megpróbáltam felállítani, nehogy összetörje a nyerget. Ott vezetgettem körbe-körbe, közben tovább beszélgettünk. Egy kicsit megálltam, Remi rögtön ledobta magát, én meg megint felrángattam. Gyorsan elköszöntem, kicsit távolabb, ahol úgy gondoltam, hogy nem lesz kedve lefeküdni arra az időre, amíg felszállok rá és továbbmentünk. Az egyenesebb szakaszokon megpróbáltam vele vágtázni, de már nem igazán volt kedve, vagy csak el volt fáradva. Az utolsó hosszú szakaszt is végig ügetgettük. Aztán megláttam két fogatost, meg pár lovast a betonúton, így addig noszogattam a lovat, míg nem vágtázott, hogy idejében odaérjünk. Kiderült, hogy a téglagyáriak közül voltak. Épp a kurultájról mentek hazafelé, én meg elkísértem őket a Sóstóig, közben beszélgettünk. Remi néha magára akarta vonni a figyelmét, ezért bevágtázott, megindult. Rögtön figyeltem is rá. Hazafelé nem volt semmi baj, ügettünk meg vágtáztunk egy kicsit.
Csupa jót tudok mondani Caffról. Igen, megvan a neve, mégsem Szeder lett, mondjuk még mindig a Dagira hallgat a legjobban. Vagy arra se. Ciccre jön, siccre menekül. Ez főként azért jó, mert van egy-két dolog, amit nem kellene csinálnia, de gyorsan veszi a jelet, pláne egy legyintés után. Egyébként lelkesen segít a dohányfűzésnél madzagot keverni, lábat harapdálni, útban lenni. És ha már lápharapdálás. Ha hallja, hogy jövök, akkor sunyin megbújik valami mögött (persze én látom) és amikor mellé érek, orvul rám támad, tíz körömmel karmolva és az összes fogával harapva. Ilyenkor enyhén el szoktam lendíteni lábbal.
Szobatiszta. Valamelyik este bent maradt a konyhában (holott esténként az udvaron éjszakázik), de nem volt baleset. Most már tudatosan szól, ha éhes: odamegy a hűtőhöz és néz ránk boci szemekkel, amíg nem adunk neki kaját. Kaparja a kárpitot, játszik a párnákkal. Az asztalra (még) nem mászik fel. Egy kupakkal tökéletesen el van, vagy fél óráig. Kint a sárga labdát nyúzza, de láttam már beindulva egy szimpla madártolltól, használt zsebkendőtől, celofántól.
Ezekből következtetve, és utalva a címre: vadászik. Először egy békát hozott be az irodába, amit meg is evett és később ki is rókázta. Pár nappal ezelőtt egy egér tetemét találtam a járdán, ma pedig egy gyíkot hajkurászott, amire azt hitte, hogy megölte, pedig a gyík elfutott pár perc után.
Mérges voltam Remire a csütörtöki miatt, meg hogy nem tudok vele bent lovagolni, mert húzna az anyjához. A futószárazás sem ment jól a legjobb emlékeim szerint, vagyis amikor Zsófi itt volt, akkor is folyton kifarolt a karám felé.
Elhatározásomban fogtam aput, mondtam neki, hogy 10 perc múlva menjen a felszántott földhöz, nemsokára megyünk mi is. Nem akartam Remit csupán kötőfékkel, így rátettem az angol nyerget, átraktam a zabláját az angol kantárra (ami egyébként Kristté), beállítottam mindent és indultunk is.
Először hagytam neki, had menjen, mindkét kézre megcsináltam azt, hogy egyre csökkentettem ügetésben a köröket, hogy kicsit dolgozzanak az izmai. Aztán visszaengedtem őt nagy körre. Kb. fél-háromnegyed órát tett ki a futózás, a végére rendesen megizzadt, a nyereg előtt szép mennyiségű izzadtsághab képződött. Mivel türelmetlen voltam lejáratni, így, ahogy voltam: strandpapucs, rövidnadrág, kobak nélkül felültem rá.
Oda-vissza mentünk lépésben a bekötőn, sőt befelé megkockáztattam is egy vágtát. Jó volt.
Egy kis kihagyás után, hiszen egy hete nem lovagoltam, felültem Remire. Gondoltam, kicsit gyakorlunk bent a frissen szántott talajon. Elkezdtem ügetni a kerítés felé, Remi pedig egy olyat nyomott alám, hogy azt hittem, leesek. Elfordultunk balra, hogy akkor oké, egy kis lépés, egy kicsit lenyugszik. Aztán újra elindítottam ügetésbe, erre megint kedveskedett nekem egy bakolással. Megelégeltem, akkor gyerünk terepre. Elindultam a kövesúton, hogy akkor majd vele megyek át H.Kötönybe. A betonon dobálta az elejét, a kövesút melletti lekaszált tarlón szintén. B. bácsi kerítésén és a lucernáson túl, amikor el akartam indítani ügetésbe, újabb bakolásokat tálalt, elvitt jobbra, bevágtázott alám. Láthatólag elege volt belőlem. Nem tudtam mire vélni, hisz múltkor egész rendes volt, sőt. Végül a rossz napjára fogtam, hisz nekik is lehet rossz napjuk.
Haladunk a korral, ez tény. És az is tény hogy újabban csupán telefonon fényképezek, hisz az mindig nálam van. És vannak képek, amiket megosztok a közösségiken. Ide összegyűjtöm az eddigi instás képeket. Időben visszafelé.
Ugye nekem van egy appom, az Endomondo, „Riding” módba állítva, amit arra használok, hogy a GPS-t bekapcsolva lemérjem a távot és az időt, amit lovagolok. Ez már csak azért is jó, hogy emlékezzek, mikor merre mentem, mennyi kalóriát égettem el (egyébként ez nem érdekes), hány km/h-s sebességgel haladtam. Mivel telefon mindig van nálam, így a lovaglások el is vannak könyvelve (kivéve, mikor itthon lovagolok a lucernáson, vagy a legelőn, ekkor nem szoktam bekapcsolni az alkalmazást). Tegnap nézegettem, hogy kevesebb, mint tíz km kell ahhoz, hogy meglegyen a 100 km erre a hónapra. Lehet, sőt biztos, hogy más lovasok, akik versenyszinten lovagolnak, többet lovagolnak havonta a pályán.
Este háromnegyed nyolckor (!) jutott eszembe ez a tíz km, így csapot-papot otthagyva rohantam átöltözni. Közben számolgattam, hogy ha fél kilenc körül megy le a nap, akkor háromnegyedig még biztos világos van. Mivel nekünk a legjobb esetben is kb. egy óra 10 km, szóval belevágtam, gondolva, hogy legfeljebb. a végén vakuval fogok világítani.
Szegény Kristnek alig hagytam időt lépni. A terep kb. 85%-át végig ügettük. A fenyves után az előző lovasok nyomait szerettem volna követni, de a lankás „réten” elvesztettem azokat, így visszatértem az útra. Ezentúl arra mentem, amerre nem igazán jártam eddig, hisz ahogy említettem, ott van egy tanya, aminek nem ismerem a kutyáit. De ezúttal sem volt semmi baj. Hazafelé, mondanom sem kell, adtunk neki rendesen. N.A.-éknál megnéztem a helyzetet, akkor tartottunk 6,3 km-nél, így úgy döntöttem, hogy inkább kimegyek a kövesútra. H. doktor tanyájánál megint megnéztem a helyzetet: másfél km-t haladtunk, így lekanyarodtunk a földes útra. Ekkor már eléggé sötét volt, de innentől már betéve ismerem a hazafelé vezető utat, és bár nem nagyon láttam messzebb, mint a ló feje, azért a telefont nem kellett elővenni világítani.
A terep össz-vissz 10,70 km-re sikeredett, amit végül 58 perc alatt tettünk meg.