Felnyergeltem Kristet és elindultam. Már korábban kinéztem, merre fogok menni, de a pontos utat csak indulás előtt néztem meg. A bekötőnél visszatekintve a kutyáknak híre-hamva sem volt, de mikor már túl értem B. bácsi kerítésénél bosszúsan vettem észre őket. Ilyenkor már felesleges a „Befelé!” szót kiejtenem a számon, úgysem fordítanak hátat és mennek be, hanem tovább szaglásznak. Tovább menve sokat ügettem betonon, illetve ahol lehetett, a füvön. Az olaj átvevő telepnél egy vizsla kijött, de szerencsére nem volt baj. A földesúton mentem tovább, jó nagy tempóban. A terep igazából egész zavartalan volt, csak az egyik kanyarnál nyihogott Krist egy nagyot, illetve egyszer megugrott egy kicsit a kutyáktól, de nem volt semmi baj. Ahol lehetett ügettünk, jó nagy tempóban. Az volt az érzésem, ha beleülök a nyeregbe és rázárok, simán beugorhatott volna vágtába, de inkább visszahúztam. Az egyik kanyar után nem is olyan régi patkónyomokat láttam magam előtt. Illetve az erdőben kb. egy tenyérnyi nagyságú szarvas (?) nyomot láttam. Elég nagy volt. Csatakosan értünk haza. Hátulról mentem be és sikerült lóhátról kinyitni és becsukni a hátsó kaput. Bent mielőtt lenyergeltem, apu felült a lóra (!), kipróbálni és persze a fényképezésért. Utána lenyergeltem, és Anna is megjött. Őt feldobtam a lóra és sétáltunk egy nagyot.
Egyébként egy óra öt perc alatt 11,09 km-t tettünk meg (10,15 km/h).
Az előre megbeszéltek szerint a téli szünetben is eljött Zsófi lovazni. Szombaton jött, ma ment haza. És végre ketten, egyszerre mehettünk ki terepre.
Szombaton elsőként elmentünk a Gergőhöz kölcsön kérni egy másik western nyerget, mert a barna nagynak/hosszúnak bizonyult. Így hazahoztunk egy fekete nyerget. Hazaérés után gyorsan átöltöztünk és mentünk is ki. Miután kicipekedtünk és Remit egy kicsit lefutóztam (kb. két hónapja nem volt lovagolva, ami meg is látszott rajta), apu segítségével felnyergeltünk (ő inkább Reminél segített). Hosszú beállítások után végre lóra ülhettünk mindketten. Az utat már előre megnéztem. Persze nagyban Remitől és tőlem függött minden, hogy milyen messzire megyünk, de azt hiszem, így is nagy utat tettünk meg. Hátul mentünk el a földes úton.
Elütötték.
Én suliban voltam. Mikor apu felvett, mondta mi történt. A kutyák kint voltak B. bácsi lucernáján és át akartak menni az út másik felére, és Johny mint legkisebb, az utolsó volt. Azt nem tudom, hogy miért nem látta az illető, hogy ott egy kiskutya, de hát ez történt. Zoli teljesen ki van bukva, kocsikerék kilyukasztással fenyegetőzött. Bennem nem hagyott olyan mély nyomot a dolog, elfogattam. Persze szerettem a kis lükét.
Hallgatott a nevére, az ülre és a pacsira. Okos volt. A kamra ajtó mellett ládában feküdt. Most kezdett kinyílni, nagyobb távokat megtenni, majdnem kijött utánunk tobozt szedni, de szagot fogott és maradt. És pont mostanában kezdett leszokni a harapásról. Kis vakarcs.
Nyugodj békében!
… csak extrém helyzet.
Már egy hete beszéltük, hogy lovagoljunk, végül ma került rá a sor. Fészbúkos egyeztetések során abban egyeztünk meg, hogy mindjárt indul otthonról, nyergel és ha én is kész vagyok, felhívom. Én szép kényelmesen átöltöztem, a nyergelést se siettem el. Kiértem a bekötőre és előkapartam a telefonomat és felhívtam őt. Mondta, hogy még otthon van, később gondolt kimenni. Én meg mondtam, hogy akkor elmegyek egy kisebb körre. Visszamentem a tanyába, beszéltem két percet apuval, majd újra kimentem a bekötőre. Elindultam B. bácsi lucernáján feléjük, mikor hívott, hogy merre vagyok. Mondtam, hogy a lucernán. Ám ekkor észrevettem, hogy két oldalról két kutya: Beni meg a Panka vág át a lucernán. Utánam lopóztak. Mondtam a Pankának, hogy befelé, de ő csak fülét-farkát behúzva ment tovább.
