Suli beálltával és a végzős évnek köszönhetően eléggé megcsappant a szabadidőm száma, ezt tetőzi az óraátállítás, így mire hazaérek, fél óra és sötét lesz. Nem lehet semmit csinálni. De a hétvégék még mindig szabadok – legtöbbször. Így volt ez ma is, így sikerült két hét után újból lóra ülnöm.
Kristállyal töltöttem el két órát. Igen nagyot kerültünk, 14 kilométert. A játékboltos néniék tanyája mellett mentünk el, és bár a kapu nyitva volt, a kutyák szerencsére nem jöttek ki. De nem is nagyon ugattak (szokásuk ellenére). Miután kiértünk a buckára, és elindultunk az úton, egyszer csak kutyaugatást hallok. Mondom magamban, mit keres kutya a puszta közepén? Aztán megláttam a kutyát is a fák mögül. Megállítottam Kristet, hogy mozgásunkkal ne mérgesítsük tovább a jószágot. Vártam, míg megun minket és inkább mással foglalkozik.
Az előre megbeszéltek szerint tegnap fél 3 körül elindultunk Lilivel be a városba. Sanyi kitűnően állta a sarat, nem ijedt meg semmitől. Gyorsan beértünk, Lili leszállt, én pedig bementem a benkes pályára egy kicsit gyakorolni. Megtettem egy kört ügetésben, aztán végigmentünk a feladatokon két-háromszor. Két sorozat között Kristet gyors ügetésre bíztattam. Csak úgy száguldottunk. Közben apu is megjött, Lili anyuja meg már akkor ott volt, mikor beértünk. Bevittük a lovakat, a második kis-istálló legbelső két bokszát kaptuk meg. Elhelyeztük, megetettük a lovakat, Liliék átpakolták a cuccukat a nagy autóba, majd mentünk haza. Otthon még felszerelést pucoltam, meg összeválogattam a ruhákat (nagy bajban voltam, nem tudtam mit felhúzni, de végül két fekete hosszúujjú pólóra és a piros mellényemre esett a választásom).
Nem, sajnos nem voltunk Lipicán. Más csodálatos helyeket látogattunk meg. Bled, Ljubjana, Maribor, Plitvice, Postojnska…
Persze jó értelemben. Történt ugyanis, hogy felültem a drágára, csak úgy futószárazás nélkül, hiszen minek, T. Pisti alatt se csinált semmit a múltkor. Aha, csak akkor mellette volt Krist. Úgy határoztam, hogy elmegyek a Sóstó felé, ahol forgalom is van, vasút is van, had lássam, mi a véleménye ezekhez a dolgokhoz. Elindultunk kifelé, B. bácsi lucernáján pedig észrevette a szomszéd lovát, amitől úgy beizgult, hogy na. Alig bírtam visszafogni. Mikor elkezdtem ügetni, alám bakolt és megállt. Így csak lépésben mentünk tovább, hogy lenyugodjon. Nem volt semmi gond, csak egy kicsit vissza kellett húzni, mert ment volna. A vasútnál úgy átment a sínek felett, mint a pinty. Semmi megtorpanás, semmi rácsodálkozás, hanem határozottan ment előre. Nagyon meglepődtem, hiszen Kristállyal mennyit szenvedtem a sínekkel. Remi pedig rá se ránt a dologra. Lementünk a kövesút melletti földes útra, ahol velünk szembe jöttek a L. Timi és az apja. Kérdezte, hogy merre megyek, mondtam a Sóstóra, de végül elkísértem őket vissza. Ügetésnél Remi folyton bevágtázott, így a b.telep mellett már lépésben mentünk. Ám a lucernánál Timiék előrevágtáztak, hiszen várták a lovasok. Remit visszafogtam, ő meg nem is nyihogott utánuk, hanem visított. Ilyet még nem is hallottam. Végül a bekötőnél engedtem neki és bevágtáztunk. Utána kiügettem a b.telep kerítéséhez, és megint bevágtáztunk. Ezt az utat megtettük még egyszer, ám ekkor már kifelé is vágtáztam, meg visszafelé is. Kontrollálható volt, és végre sikerült akkor beugratni, amikor én szerettem volna.
A cím pedig a vasúton való átkelésre és a vágtákra utal. Hogy imádom a hülye fejét.
Face-n beszéltük meg, hogy kijön, de megkérdezte, hogy van-e nyergem. Mondtam, hogy van, de csak angol. Mondta, hogy jó lesz az is, már nem cipeli ki a sajátját hozzánk. Mindezt fél háromkor beszéltük meg. Négykor, már idegesen kezdtem nyergelni, de Kristre, mondván, hogyha nem jön, hát kimegyek az öreggel. De befutott. Megbeszéltük, hogy nyugodtan menjek Kristen nyeregben, ő majd felül a csikóra szőrén.
Pont a nyerget tettem fel Kristály hátára, amitől ugye megzörrent a heveder. Ekkor Remi megugrott, én pedig azt hittem, hogy a hevedercsat csörgésétől ijedt meg (holott azt már egészen csikó kora óta megszokta). Pedig csak Pisti ugrott fel a hátára. Kérdezte is, hogy szépen, óvatosan teszem-e fel rá a nyerget meg a hevedert. Mondtam, hogy igen, mire „kioktatott”, hogy nyugodtan csapjam a hátára, had szokja meg.
Aztán én is gyorsan felnyergeltem, hevedert, kantárt és kengyelt állítottam, majd elindultunk. Mondtam neki, hogy nem bírom beugratni vágtába, ő pedig próbálgatta. Neki persze egyből ment. Tudom, hogy konkrétan sz.r a beugratásom. Továbbmentünk, haladás kicsit idomítgatta Remit. A hepehupás fenyves után lefordultunk a dombok irányába. Nekem volt egy kis ellenvetésem, de felőlem… menjünk. Egyikre fel, másikra le. Az egyik nagyobbon ő egyenes vonalon lement egy meredebbik résznél, én pedig Krist lábainak féltése miatt kerestem egy kevésbé lejtős szakaszt, így mi egy kicsit lassabban értünk le. Innentől hazafelé vettük az utat, a „vadonos” részen keresztül. A játékboltos néniéknél ügetésben mentünk tovább, majd megkérdezte, hogy nagyon pattog-e. Mondtam, hogy nem, egészen tűrhető.
Itthon lenyergeltünk, vagyis én nyergeltem, ő meg csak leszállt Remiről.
Régi álmom volt, hogy telihold fényében ne csak kimenjek a lovakhoz (amit már párszor megtettem), hanem lovagoljak is rajtuk. Ez ma este megtörtént. Felkantároztam, majd Z. segítségével feldobattam magam Kristályra és kimentünk a bekötőig, csak úgy, szőrén. Nagyon jó volt. Egyáltalán nem kellett meresztenem a szemem, mindent tisztán láttam. Persze nem akartam egy hú de nagy terepet megtenni, mert igazából csak a hangulata miatt voltam az ötletért. Nos, ez meg is valósult.