Tegnap reggel megjelent nálunk egy puli. Sajnos be kellett zárni, mert eléggé aggatott, meg hát jöttek a vendégek a házavató bulira. Egész nap be volt zárva ugyanúgy, ahogy a többi kutya is. Ma reggel pedig apu felhívta az ismerősünket, hogy nem tud-e valahol helyet neki. Az ismerős felhívta a lányát, aki a leendő gazdinál volt épp. Az előző kutyájuk öreg volt, és el kellett altatni, hát oda került ez a puli. Eléggé gyerek még, ha kicsit arrább akarom tuszkolni, akkor lefekszik, meg összegömbölyödik. Neveletlen is. Nem tudjuk, honnan került ide, lehet, hogy valaki kidobta.
Ma reggel (tesi órán) telefonálgattam egy kicsit, és úgy beszéltem meg a Szilvivel, hogy negyed órát fogok lovon ülni, mert már be volt táblázva a délutánja. Igen ám, de az utolsó, a német óra elmaradt, így sikerült egy normális órát tartania. Mikor megérkeztem, még nem volt ott, de nem kellett sokáig várnom. Addig is megtudtam, hogy Jennit elvitték, és helyette jött két új ló: Leonidas és egy fekete szépség (nem tudom, hogy hívják). Leo történetesen egy égimeszelő pej herélt, de szerencsére engedékenysége egyenesen arányos a termetével.
Először kicsit furcsa volt Krist kisebb lépései után, de hamar megszoktam. Majd ügetés, végül vágta. Nagyon okos iskolaló, nem az az elrohanós típus, végig egy ütemben marad. Végül még ügettünk, aztán jött az utánam következő két kislány (5 ill. 6 éves – szerintem).
Közben mellékesen rákérdeztem, hogy belovaglást vállal-e és igeeen. Kérdezte, hány éves Remi, mondtam neki, hogy 2. Mondta, hogy még korán van. Én meg tudom, hogy korán van, nem is most gondoltam, hanem majd a nyáron-ősszel elkezdeni a foglalkozásokat. Következő alkalomnak a hétfő délutánt beszéltük meg.
Olvasási idő: < 1 perc
Az ellés dátumához közeledtével egyre inkább nézegetjük Krist hasát, ha elől van: lesz-e csikó, vagy sem. Van aki azt mondja, lesz, van aki úgy gondolja hogy nem. Ugyanis az utolsó hónaphoz képest picit kicsi a szemünknek a hasa. Én hátulról nézve nem látom túl nagynak, oldalról nézve és mozgás közben pedig óriási. Erre varrjunk gombot. Amúgy mintha, hangsúlyozom, mintha most kezdene leereszkedni a hasa, és apuék is megnézték közelebbről (értsd: oda mentek és tapogatták), és úgy állapították meg, hogy a tejcsatorna mintha kezdene duzzadni. Mindig az a mintha. Amúgy a név már meglenne.
Olvasási idő: 2 perc
A múlt héten tudatlanul, de végig ott motoszkált a fejemben a lovasweb ügye, vasárnapra pedig már odáig jutottam, hogy nem fog hiányozni. Vagyis, persze, hogy fog hiányozni, de ez ennél összetettebb érzés. Úgy éreztem, és még mindig úgy érzem, hogy el tudom engedni. Szép volt ez a hat év, az oldal segítségével hihetetlenül sokat tanultam a lovakról, és két évvel a nyitás után a megszerzett elméleti tudást átültethettem a gyakorlatba, hiszen megkaptam Kristályt. A cikkírás és a látogatók iránti megfelelés lendülete hónapok múlásával egyre lankadt, viszont a blogolás iránt egyre nagyobb kedvet éreztem, ami még a mai napig tart. A zárással egy szép korszak zárult le, rengeteg új információval és még több tapasztalattal, mind a honlapszerkesztés, mind a design készítés terén, hiszen, ha nincs a csikesz, mindezt nem tudnám. Az utóbbi időben a blogolás értékét kezdtem megtapasztalni, azt az örömöt, hogy a két évvel ezelőtti történteket el tudtam olvasni, és ezzel együtt nosztalgiázni. Anyu azt mondta, miért nem írom inkább naplóba. A válasz a lassúság volt. Nem szeretek naplót vezetni, blogot annál inkább, mert az számomra sokkal gyorsabb és olvashatóbb az évek múltán is (egy picit csúnyán írok). A csikesz összes cikkét lementettem egy xml fájlba, így ha azt megtartom, akkor csak feltöltöm egy wordpressre és mindent újra helyre lehet állítani. Egy szóval köszönöm ezt a hat évet.
Csikesz • LovasWeb ~ 2006-2012
Olvasási idő: < 1 perc
Tegnap leápoltam Remit, úgy rendesen. Segítettem neki vedleni, meg minden. Aztán eljutok a patakaparáshoz, az első láb oké. A másodikat kaparom, egyszer csak kitépi a kezemből a lábát. Nem egyszer, többször. Azt hittem ott vágom nyakon. Végül én nyertem, mert normálisan kikapartam a patáját és az én akaratomból tette le a lábát.
A harapásgondok pedig, hogy felteszem rá a kantárt és amikor vezetném, akkor egy kicsit odacsíp az ajkaival. Én meg persze próbálom korrigálni, de gyakran (még) kicsit lassú a rekacióm, így nem nagyon tudtam még közvetlen utánna rácsapni az orrára.