EquestrianBlog
Párosan szép az élet
2014. október 9., csütörtök
Olvasási idő: 2 perc

Nagy örömömre már tegnap hazajöhettem, így már ma lóra tudtam ülni. Mostanában nincs olyan nagy kedvem lovazni és a múlt héten is így tettük meg a terepet, ezért úgy gondoltam, hogy most is, miért ne vigyem magammal a nagylányt szabadon?

A múlt héten csupán az alapkört tettük meg, mivel már erősen sötétedett, mikor lóra ültem. Remivel nem volt semmi gond, tuti, hogy kétszer annyit ment, mint mi, le is fáradt a végére.

Ma viszont hosszabbat terveztem. A s.telep kerítésénél kicsit fennakadt, hiszen semmiért nem tudta felfogni, hogy a kerítés ott marad előtte, míg én meg Krist simán tovább tudunk menni, de pár perc után nyihogva utánunk vágtázott. Össze-vissza rohangált fel, le, a M. bácsi tanyájánál a kutya jól megkergette, de a kis hülye, ahelyett, hogy továbbjött volna velünk (mert mi nem álltunk meg, hanem mentünk tovább, mintha mi sem történt volna), még vissza rohant, és csak hosszú percek után jött utánunk (én meg közben féltettem, nehogy a kutya megharapja). A vasútnál jobbra fordultunk. Ott sem bírt magával, hiszen visszarohant a vasúthoz, a fiatal erdőben fel-alá rohangált. Mi meg mentünk rendületlenül. Sokszor léptünk, mert nem szerettem volna, hogy annyit rohangáljon. Ilyenkor mindig előttünk haladt (mondtam már, hogy vezér típus, sose hagyja, hogy leelőzzük). Az újabb kedvenc utamon visszafordultunk, ahol Remi megint vágtázott egy nagyot, mi meg teljes erőbedobással igyekeztünk követni. Hazafelé már inkább lépésre fogtam, mert ügetésre folyton bevágtázott, akármennyire is igyekeztem Kristet visszahúzni. A kövesúton egy bicikliző nénit megijesztett, de végül semmi baj nem volt.

Lenyergelés után pedig mehettek legelni.