Sajnos csak próbálkozás – egyenlőre. Nyeregszemle után felültem Remire. Kimentünk a lucernára. Komolyan mondom, örülne, ha valaki vágtázna vele. Ügettem vele egy kicsit, megmutattam a most épülő szénás sátrat. Mondtam apunak, hozza a futószárat, vágtázunk. Fölcsatoltuk a szárat úgy, hogy a tarkóját is belevettük. Ügettem pár kört, hogy szokja a távolságot, majd leültem és megpróbáltam beugratni. Be is ugrott, csak hogy fél kör után elkezdett bakolni. Vagy nem tudom, lényeg, hogy ellenkezett, én meg majdnem bevertem a fejem a nyakába. Pálca meg nem volt nálam. Oké, próbáljuk még egyszer. Ugyanez. Akkor másik kéz. Még rosszabb. Jobb híján leszálltam, és elkezdtük vágtáztatni. Igen ám, csak hogy minden egy kör után kifarolt, szembe velünk fordult. Hoztam ostort, mert ez így nem mehet tovább, de csinálta tovább, annyira meg sikerült meggyőzni, hogy ne kezdjen el a másik kézre futni. Aztán rácsatoltuk a futót a belső zablára, lévén az lehetett a baj. Amikor meg be akart fordulni, mondtam egy „tovább!”-ot, meg meglegyintettem az ostort. Máris észhez tért. Miután letette a vizsgát, vagyis több körön át nem fordult be, visszaültem rá. De nem ugrattam be vágtába, csak ügettem. Meg ügetésből állj, és fordítva. Megtettem még két kört az udvarba, és lenyergeltem.