Múlt héten, vagy azelőtt, mindegy egyik hétvégén elmentem Kristállyal egy hosszabb terepre. A gyümölcsösöknél lefordultunk, majd nem fordultam le, hanem mentem egyenesen tovább. Kristet egy kicsit (nagyon) noszogatni kellett, hogy menjen, mert mindig megállt. Aztán volt egy olyan szakasz (ami nagyon mély homokos), ahol elleptek a kétfoltos pőcsikek. Kristály csak toporzékolt, ment volna, én meg féltem, hogy ha engedek, akkor beindul azt nincs megállás, így leszálltam és gyalog vezettem. Aztán az egyik sarkon megnéztem a telefonom GPS-én hol is vagyunk, azt kiderült, hogy tovább mentem, mint kellett volna. Felszálltam és lefordultam azon a sarkon. Az egyik tanyánál volt egy pici póni, ő nyihogott, meg jött is utánunk, Krist meg rohant. Végül ott lyukadtunk ki, ahol eredetileg akartam. És a böglyöktől egészen a bekötőig rohant… és a rohanástól bukdácsolt. Olyan bulis, mikor ha lépésben rohan, akkor pattogok rajta, botlik egyet, megint megy pár normális lépést, azt megint rohan.