EquestrianBlog
Remény 10 éve
2020. február 22., szombat
Olvasási idő: 5 perc

10 éve született. 10 éve tanulunk egymástól. 10 éve küzdünk egymással. 10 éve az életem része.

Őszintén szólva, amikor megszületett, akkor még nagyon gyerek voltam és még bőven nem értem meg úgy egyáltalán a lótartásra (annak ellenére, hogy akkor már két és fél éve nálunk volt Kristály), nemhogy egy csikónevelésre. Az első években főként a szerencsének és a jó-időben-jó-helyen levésnek köszönhető, hogy Remi pozitív értelemben lett olyan, amilyen, de pont az éretlenségem és a tapasztalatlanságom miatt lett bizonyos helyzetekben nehezen kezelhető.

Az első ilyen negatívum rögtön a kötőfék viselésénél jött elő, ugyanis nem csatoltuk be elég szorosra, így egy fejmozdulattal simán ledobta magáról, amit meg is tanult. Kötőfék nélkül nem lehetett megfogni, aztán úgy tudta két felnőtt (tapasztalatlan apu és egy külsős lovas ismerős, míg én hátul izgultam) felrakni, hogy betereltük őt a beállóba és konkrétan sarokba szorítottuk. Ma már persze semmi probléma a kötőfékezéssel.

A kötőfékhez szorosan kapcsolódik a kikötés és a vezethetőség is, amit szintén sikerült elrontani. Eleve az volt a baj, hogy én küzdöttem vele a magam 50 kilójával, nem pedig mondjuk apum. Már nem emlékszem, hogy a kikötés végül hogy oldódott meg, de az elején kb. kitépte a karám rúdját, nem egyszer kellett vezetőszárat venni, mert eltépte a karabinert, ma már viszont akár órákig is magára hagyhatnám. Az első éveiben a vezetés katasztrófa volt, mindig megelőzött, nem volt rám tekintettel, nem egyszer rám lépett, finoman terelgetett, ami egyértelműen a dominálást jelezte felém, holott ezt akkor nem vettem észre, csak “követtem” a lovat. Aztán 2016-ban volt szerencsénk eljutni Cs. Csilla Monty kurzusára, és ez alapjaiban változtatta meg a kapcsolatunkat.

A belovaglásnál is szerencsénk volt, hiszen éppen itthon volt a szomszédunk fia, aki Németországban dolgozott belovaglóként, illetve szerencsénk volt abban is, hogy nyugodt géneket örökölt a szüleitől és nem (nagyon) viselkedett idegbeteg lóként. V. csak pár alkalommal ült fel rá, az oroszlánrész persze rám maradt. Amíg V.-nél megfelelően viselkedett (nem volt rossz mozdulata, simán lehetett rá felülni és leszállni), nálam már bemutatott egy-két trükköt, amin egytől-egyig túllendültünk (bakolás, hátrálás, pocsolya, vasúti sínek, elejét dobálós ellenkezések, valamennyire a csatorna feletti átkelés, de ezt még gyakorolni kell).

A belovaglás után kb. azonnal terepre jártunk, mert idomítani nem volt lehetőségem a tanyán (és nem is volt meg hozzá a kellő tudásom), amivel nincs is baj, mert egy viszonylag biztonságos lovagolhatóságú ló, de baromira rohan, mivel nem lett megtanítva a jármódok lassabb, nem rohanós kivitelezésére. Az elmúlt egy-két évben próbálok vele edzegetni a réten vagy a lucernán, de ehhez rendszeresség kellene.

Aminek még nagyon örülök, hogy tavaly január óta elkezdtem elhívni magunkkal Benit is terepekkor. Első alkalommal kicsivel kezdtük és csak lépésben. Hát nem mondom, hogy nem volt ideges és nem rezzent meg minden zörejre, amit Beni okozott, de első alkalomhoz képest nagyon jól ment. Persze azóta már sok nagy terepen voltunk hármasban. Beni ilyenkor tiszta izgalom és elkezd ugrálni és pörögni, ha elkezdem felszerelni a lovat. Sőt azt vettem észre, hogy ha a kutya nagyon előttünk van, akkor Remi is rohan, ha pedig lemarad, mert például szagot fog, akkor a ló sem annyira siet és én nagyon szeretem ezt a kapcsolatot közöttük.

Persze egy csomó szituáció van, amikor mérhetetlenül büszke vagyok rá. Az egyik ilyen a felvonulások, amikre szavam sem lehetett, pláne a tavalyi szüretinél, amikor is végig esett az eső és egyetlen rossz mozdulata sem volt. Nagyon büszke vagyok arra a folyamatra, aminek a végén belement a pocsolyába. Amikor egyik lovas ismerősömnek mutattam egy videót, hogy hogyan dolgozik szóra a körkarámban, ő pedig teljesen el volt képedve, hát bevallom dagadt a mellem (hiszen ezt én értem el a lóval). Vagy büszke vagyok rá akkor is, amikor buli van nálunk és (előzetesen felkészülve) gyerekeket lovagoltatok rajta és érzem a lovon, hogy fegyelmezetten mozog a kicsik alatt, vigyáz rájuk. Vagy nagyon büszke voltam rá tavaly, amikor sok időt tudtunk együtt tölteni és nagyon sokat fejlődött.

Viszont az előző mondatban van egy szó, ami átszövi az egész kapcsolatunkat, mégpedig az idő, ami kevés. Ugyanis onnantól kezdve, hogy el kellett vele kezdeni komolyabban foglalkozni, más természetű dolgok lettek fontosabbak. 3 éves korában, a belovaglás utáni nyáron mentem ki Amerikába másfél hónapra, 4 éves korában volt az érettségi, szeptembertől pedig elköltöztem otthonról az egyetem miatt, majd közvetlenül az egyetem után Pesten munkába is álltam, így az érettségi utáni 4 évben (suli alatt a nyarak kivételével) csak hétvégén tudtam rajta lovagolni, ha nem volt más programom. 8 éves korában kimentem Amerikába, ezúttal három hónapra és igazából tavaly, 9 éves korában volt lényegében rá elég időm minőségileg és mennyiségileg is, ami pozitív értelemben meg is látszott rajta. Nagyon sokat fejlődött az alatt az egy év alatt, mind a kapcsolatunk, mind a lovagolhatósága.

Mindkét esetben, amikor Amerikában voltam, illetve egy időben az egyetem alatt a hétköznapokra próbáltam rá keresni lovast, de ez az opció sajnos nem vált be, így hát fel is hagytam ezzel a megoldással.

A mostani helyzet az, hogy részben a tél miatt, részben más elfoglaltságok miatt, na meg mert újra felköltöztem Pestre, december óta szüneteltettem a lovaglást (néhányszor, jobb időben kivittem a körkarámba és ott szőrén felültem rá, de semmi komoly).

A jövőben – jelenleg – annyi biztos, hogy a következő másfél-két évben az egyetem miatt zömében csak hétvégente fogok tudni vele foglalkozni (ezt írva pedig megszakad a szívem). Illetve az is biztos, hogy a (közel)jövőben szeretném fedeztetni, aztán majd meglátjuk, mi lesz.