Ma jött a hír… Dorkát valszeg el kell altatni. Anyu kérdezte, hogy az altatásnál ott legyek-e. Mondom soha. Nem akarom, hogy az legyen az utolsó emlékem róla. És hogy eltemessük-e. Mondom, nem kérdés. Persze könnyek között. Miért pont ő? Miért nem a másik, nekem mindegy, hogy melyik, de ne ő. Miért mindig az én kiválasztottam. Dorka az egyetlen, akibe annyira beleszerettem, amennyire a másik kettőbe nem. Dorkába szó szerint szerelmes lettem. De pont neki kell meghalnia. Bár még egy csepp, egy nagyon pici reményem még van, hogy túléli, és hogy nem jön ki a végbele. De ez csak nagyon kevés esély.
Ejtsük a témát, nem akarok erről írni. Így is fáj, látni szenvedni…
Tegnap sokat voltam kint. Reggel vettünk Darlingot, mint jutalomfalatot. Délután mentünk vissza. Tanítottam a kutyákat, meg minden, jól ment. Pankával elkezdtem a Fordult. (hempereg) Aztán lefényképeztem telóval Dorkát, ahogy ott büszkén, magasra emelt fejjel ült (de nehéz erről írni), aztán egy csomót játszottam vele…