Tegnap egyetemi kötelezettségeim miatt Pesten voltam, így hazaérve este már nem találkoztam Tarzannal (ami utólag visszagondolva nem volt általában megszokott, de betudtam annak, hogy hideg van és nem akart előjönni a vackából).
Reggel vettem észre, hogy a kutya valahogy nem úgy viselkedett, ahogy szokott. Csóválta a farkát és figyelt, ímmel-ámmal hozta a labdát, de szomorú tekintete volt, illetve ami főként feltűnt, hogy nem követett: lépett pár lépést és nézett rám, hogy biztos kövesselek?. Megérkezése napjától jellemző rá, hogy akárhova megyek a tanyában, folyton a sarkamban van. Ez ma nem így volt. De a délelőtt folyamán nem tudtam vele foglalkozni, mert dolgoznom kellett.
Egy óra körül döntöttem úgy, hogy felülök Reményre, mert a hétvégén nem fogok tudni rajta lovagolni a decemberi konzultáció miatt.
Felöltöztem, szokás szerint kipakoltam a cuccot a nyergeléshez, Tarzan pedig tétován követett, holott máskor ilyenkor kiugrik a bőréből, hogy végre lovagolok (terepezés reménye). Akkor ijedtem meg először igazán, amikor a kezembe fogtam Remi kötőfékét és a vezetőszárat és Tarzan nem csinált semmit. Sőt, most ott állt a karámon kívül és nézett ki a fejéből. Ilyenkor már rég ki szokta venni a kezemből a vezetőszárat, hogy majd ő hozza a lovat.
Nagyon megijedtem, hiszen tudom, hogy nyergeléskor ez a rutin része. Így hát gyorsan kikötöttem Reményt (a lovaglásnak nyilván így annyi is volt), majd berohantam anyuékhoz a irodába, hogy baj van. Az ő kérésére behívtam a kutyát az irodába (holott ezt nem szabadna), de nem csinált semmit, legfeljebb kicsit csóválta a farkát. Bejött és állt egy helyben. Rendes szokása szerint ilyenkor már rég “szétszedi” a helyet, pörög, bökdösi a kezemet. Most semmi.
Olvass tovább!