Miután Benit eltemettük, Tarzan teljesen megzuhant, ami érthető is, hiszen ő már úgy érkezett hozzánk, hogy volt mellette másik kutya és most életében először egyedül maradt.

Szegényke egész nap csak feküdt, nem mozgott túl sokat. Lehetőségeimhez mérten próbáltam minél több időt vele tölteni (voltunk terepen, a szokásosnál többet labdáztam vele, gyakrabban kimentem hozzá megsimogatni, a megengedettnél többet lehetett bent a házban stb.), de nyilvánvaló volt, hogy kell mellé egy társ.

Nem volt mese, hamar elkezdtünk agyalni azon, hogy milyen kiskutyát hozzunk haza. Anyunak továbbra is a magyar vizsla volt a legnagyobb álma, nekem pedig az ausztrál juhászkutya volt a szimpatikus (Jn.-éknek aussiejuk van / volt, ott tetszett meg először a fajta, illetve Imi kistermetű aussieja, Pepsi is nagyon tetszik). Azonban anyu nem mert belevágni, mondván, hogy megeszi a csirkéket, én meg azzal érveltem, hogy hát Lady sem csinált semmit.

Én amúgy is tartózkodtam attól, hogy vizslát hozzunk haza, mivel abból előbb-utóbb vadászkutyát nevelünk, azonban én nem akartam Tarzantól elvenni a vadászat lehetőségét és el akartam kerülni azt a szituációt, hogy a vadászat reggelén arról kelljen dönteni, hogy vajon melyik kutya jöjjön velünk. Tarzan a mi vadászkutyánk és kész.

Húztuk-nyúztuk egymást, nem jutottunk dűlőre, közben anyu megtudta, hogy az egyik ügyfélnél született vadász vizsla kantól és vizsla szukától kiskutya, ám az ügyfél eladta az almot egy kiképző családnak, ezért hozzá irányítottak minket.

Múlt hét szerdán végül elmentünk megnézni a kiskutyákat. Odafelé megbeszéltük, hogy elsősorban kan kiskutyát nézünk, hiszen Tarzan is kan kutya és nem szeretnénk lány kutyával bajlódni.

Évekkel ezelőtt, mikor még B. Szilvinél lovagoltam, az egyik nyáron a táborban egy fjord pónin ültem és rajta ugrattam először komolyabbat. Emlékszem, hogy egyedül alattam ment normálisan és erre nagyon büszke voltam. Akkor szerettem bele a fajtába.

Ám van még egy kedvenc fajtám, mégpedig a haflingi. Cukik, különlegesek, nyugisak, gyerekek mellé is való (ami fontos szempont).

Még a nyáron beléptem Fb-n mindkét fajta csoportjába. Először csak olvasgattam a bejegyzéseket, ki milyen élményt oszt meg és nem egyszer olvastam beszámolókat a fjordok makacsságáról. E miatt billent a mérleg a haflingi felé, de csak úgy, hogy “egyszer majd, ha veszünk lovat”. (Ez nem jelenti azt, hogy továbbra sincs bakancslistámon a norvég fajta.)

Akkor még nem tudtam, hogy ez a téma már a közeljövőben aktuális lesz, hiszen szeptember elején Krist sajnos elpusztult.

Tudtuk, hogy szeretnénk Remény mellé lovat, hogy ne legyen egyedül. Persze voltak keresési kritériumok: ne legyen 160 cm-nél magasabb, nagyon minimum 6, de inkább 8-10 éves lovat szerettem volna, de semmiképp nem csikót. Fajtája mindegy volt, olyan szempontból, hogy hobbi lónak jó legyen. El is kezdtem keresgélni a lovasok.hu-n, hafikat is nézegettem, egy csomó volt fent, de egyik sem fogott meg igazán. Fjordokat, pláne jó vérvonalút, meg ugye köztudottan nagyon nehéz az országban eladót találni. A csoportokban is voltak mindkét helyen eladó lovak (a fjordoknál jóval ritkábban). Néha, amelyik hirdetés megtetszett, azt átküldtem anyunak is üzenetben, de sorra nemet mondott. Így hát el is engedtem a témát, úgy voltam vele, hogy majd egyszer, ha szembejön.

A megbeszéltek szerint reggel elindultunk a kutyáért, ám ekkor még nem volt biztosra eldöntve, hogy kant vagy szukát hozunk-e haza.

Meg is érkeztünk és Sz. kihozta a két kant, akik közül lehetett választani, így rögtön el lett döntve, hogy még egy kan kutyánk lesz. Az egyik kutyusnak kicsit rövidebb szőre volt és picikét kisebb a másiknál, a másik pedig jó húsban levő kis borzaska volt. Mind a kettő egyformán odajött hozzánk, simogattuk őket, próbáltuk eldönteni, hogy melyik legyen. Aztán apu elkezdett tapsolni, mintegy imitálva a hirtelen zajokat, mint a puskalövés és borzaska egy kicsivel jobban vizsgázott, mint a másik, úgyhogy ez alapján őt választottuk. A kutyussal együtt kaptunk kicsi tápot és fagyasztott husit, meg persze az oltási könyvét. Én az ölemben fogtam, így indultunk haza.

Hónapokkal Lady halála előtt elkezdtünk arról beszélgetni, hogy milyen kutyánk legyen következőleg. Több fajta is szóba került, mint a golden retriever, a border collie és az angol szetter (az én részemről), magyar vizsla (anyu szeretné), illetve a moszkvai őrkutya (apu szeretne ilyet, de több ponton is elbukik).

Aztán novemberben Lady elpusztult, így hamar sürgőssé vált a dolog, mivel Beni nem egy ugatós kutya, illetve mióta egyedül maradt, elég sokszor “félre” ugatott (nem jött senki, vadak sem voltak, valószínűleg a másik tanyában elő kutyákkal kommunikált), ami elég bosszantó volt. Viszont még mindig nem döntöttünk a fajtáról.

December utolsó vadászatánál az egyik vadásztól csak úgy mellékesen megkérdeztem, hogy tud-e vadászatra tenyésztett goldi kiskutyát, aztán mondta hogy tud, de inkább Ausztriában és 1200€-ért. Egy kicsit meglepődtem, ugyanis Ladyt anno a bőven a töredékéért vettem tenyésztőtől.

Otthon vitattuk a dolgot, megéri, nem éri… Én egyet szerettem volna: ne szaporítótól vegyünk kutyát.