Évekkel ezelőtt, mikor még B. Szilvinél lovagoltam, az egyik nyáron a táborban egy fjord pónin ültem és rajta ugrattam először komolyabbat. Emlékszem, hogy egyedül alattam ment normálisan és erre nagyon büszke voltam. Akkor szerettem bele a fajtába.
Ám van még egy kedvenc fajtám, mégpedig a haflingi. Cukik, különlegesek, nyugisak, gyerekek mellé is való (ami fontos szempont).
Még a nyáron beléptem Fb-n mindkét fajta csoportjába. Először csak olvasgattam a bejegyzéseket, ki milyen élményt oszt meg és nem egyszer olvastam beszámolókat a fjordok makacsságáról. E miatt billent a mérleg a haflingi felé, de csak úgy, hogy „egyszer majd, ha veszünk lovat”. (Ez nem jelenti azt, hogy továbbra sincs bakancslistámon a norvég fajta.)
Akkor még nem tudtam, hogy ez a téma már a közeljövőben aktuális lesz, hiszen szeptember elején Krist sajnos elpusztult.
Tudtuk, hogy szeretnénk Remény mellé lovat, hogy ne legyen egyedül. Persze voltak keresési kritériumok: ne legyen 160 cm-nél magasabb, nagyon minimum 6, de inkább 8-10 éves lovat szerettem volna, de semmiképp nem csikót. Fajtája mindegy volt, olyan szempontból, hogy hobbi lónak jó legyen. El is kezdtem keresgélni a lovasok.hu-n, hafikat is nézegettem, egy csomó volt fent, de egyik sem fogott meg igazán. Fjordokat, pláne jó vérvonalút, meg ugye köztudottan nagyon nehéz az országban eladót találni. A csoportokban is voltak mindkét helyen eladó lovak (a fjordoknál jóval ritkábban). Néha, amelyik hirdetés megtetszett, azt átküldtem anyunak is üzenetben, de sorra nemet mondott. Így hát el is engedtem a témát, úgy voltam vele, hogy majd egyszer, ha szembejön.
Hétfőn este a hafis csoportban szembejött egy 10 hónapos csikó hirdetése. Átnéztem és ami rögtön megfogott, hogy Lujzinak hívják és a tény, hogy Remény és ő közötte konkrétan 10 év és 5 nap különbség van (Lujzi 02.27-én született), persze nem ezek voltak a fő szempontok: rákeresve a szüleire, úgy láttam, rendben vannak, papíros, tisztavérű csikó, viszont Kapospulán volt helyileg, ami hát… nem a szomszédban van. Minden mindegy alapon átküldtem a bejegyzést anyunak, mire az első reakciója az volt, hogy hozzam. Én azt hittem, hogy szokásosan viccel és ironizál, de nem, ő komolyan gondolta. Fel is hívtam őt, beszélgettünk, elemezgettük a lóról készült képeket, végül abban maradtunk, hogy másnap reggel megkérdezem a tulajt, Katát, hogy megvan-e még a ló, mit lehet róla és főként a szüleiről tudni, miért adja el stb.
Kedden délelőtt fel is hívtam Katát, meggyőző volt, amit mondott, azzal a kiegészítéssel, hogy azé lesz a csikó, aki a leghamarabb megy érte, ami persze tök korrekt. Végül abban maradtunk, hogy csak vasárnap tudunk menni (mivel én hétköznap dolgozok, szombaton vizsgázok és késő délután utazok csak haza Pestről), úgyhogy majd szombaton délután felhívom, hogy megvan-e még a csikó és ha igen, akkor vasárnap megnézzük.
Teltek a napok, eltettem az egész történetet az agyam hátsó részébe, dolgoztam és tanultam gőzerővel a szombati vizsgáimra. Azért esténként megnéztem, hogy megvan-e még a csoportban a bejegyzés. Péntek este még megvolt.
Tegnap háromig meg is írtam mindkét vizsgámat és nem telt bele 10 perc, már hívtam is Katát, hogy mi a helyzet. Még nem adták el Lujzit. Felhívtam anyut a hírrel és elkezdtük szervezni az utat.
Először is kellett valaki, aki a kocsit vezeti, mivel anyuéknak más dolguk volt mára. Ám anyu a hét folyamán elújságolta a lovat az egyik család-barátunknak, aki rögtön rávágta, hogy szívesen kirándulna Kapospulára, ezért ez igazán nem is volt kérdés, csak élesíteni kellett, hogy akkor indulunk. Fel is hívtam Balázst, hogy van-e valami terve mára és hogy kb. mikor tudunk indulni, mert vissza kell mondani Katának, hogy nagyjából mikor tudunk érkezni. Végül úgy beszéltük meg, hogy megpróbálunk délig odaérni, ami fél 10-es indulást jelentett.
Már csak futót kellett szerezni, és ezt anyu gyorsan elintézte: egyik ügyfelünk telepén tartja a lovait az ország egyik sikeres lovasa és ő volt olyan kedves, hogy kölcsönadta a futót, amit még tegnap este apu meg Balázs áthoztak hozzánk.
Mire tegnap este leszálltam a vonatról, egy dolog kivételével minden készen állt mára: a nem használt karámot kellett pár rúddal kiegészíteni és kipakolni a maradék cuccot a beállóból, amire ma délelőtt sor is került.
Reggel 9-re elkészültem és vártam, hogy Balázs megjöjjön. Közben azt beszéltük anyuékkal, hogy lehet, hogy a Navarával kellene menni, hiszen Balázs Audija nem bírná el a kétlovas futót, pláne teherrel rajta. Fél 10-kor még sehol senki nem volt (amikor már eleve indulni kellett volna), 10-kor felhívtam Balázst, hogy merre van, akkor volt még csak úton felénk. Ez idő alatt apu rákapcsolta a kocsira a futót, hogy meglegyen, mire B. kiér. Nem sokára rá meg is jött, viszont a családdal. Gyorsan át is ültünk a mi kocsinkba és indultunk is.
A kicsivel több, mint két órás úton nem volt semmi, sietve-óvatosan haladtunk, de természetesen így is késtünk.
Bemutatkozás után Kata rögtön odavezetett engem (minket) Lujzihoz, ketten bementünk hozzá a bokszba, ott megsimogattam, kicsit érzékeny volt az érintésemre. Kata kivezette őt és átmentünk a fedett futószáras helyre, ahol elengedte a lovat. Miközben beszélgettünk, mutatott pár trükköt a lóval: átment a szalagok alatt és felment a rámpára. Aztán már csak hagytuk, had legyen a csikó magában, amit ő ki is használt: vágtázott pár kört, majd odament először Katához, majd mindenkit egyesével megvizsgált. Mindenkihez többször odament, de leginkább Z. tetszett neki, ő viszont ezt nem igazán díjazta és elbújt Balázs mögé. Az ismerkedést megunva elkezdett játszani a földön heverő parafa táblával.
Kb. fél órát ismerkedtünk és legfőképp a bújása tetszett meg csikóban, meg persze az, hogy eltekintve a csikósággal járó szeleburdiságtól, tök normális és stabil lónak nézett ki. Végül megegyeztünk, hogy elhozzuk, így Kata visszavitte a csikót a bokszba, hogy ott várjon minket, míg letudjuk a papírozást. Közben megmutatta a többi lovat, köztük Lujzi anyukáját és apukáját és az egy évvel idősebb testvérét. Miután mindennel végeztünk, lenyitottuk a futó rámpáját, Kata pedig felvezette Lujzit a futóra, kikötöttük és elköszönés után indultunk is haza.
A hazaút három órásra sikeredett, mivel a GPS másfelé irányított minket, mint amerre jöttünk és fel akart minket vinni a pályára, amit mi nem szerettünk volna, így kerülnünk kellett. Út közben háromszor vagy négyszer néztünk rá a lóra, de abszolút nem volt semmi gond vele.
Már sötétben, öt körül értünk haza, Remi rögtön elkezdett nyihogni, de a csikó sem maradt csöndben. Bevezettem őt a karámba, ott elengedtem, rögtön odaszaladt Remihez ismerkedni, így hagytam őket magukra.
Még lefekvés előtt kinéztem rájuk és megsimogattam mindkettőjüket.
Furcsa érzés belegondolni, hogy egy hete még nem is ismertem Lujzit, nem is tudtam, hogy egyáltalán létezik, ma pedig már bent van a karámban és remélhetőleg nagyon sokáig boldogítani fog minket.
Az pedig vicces, hogy egyáltalán nem szerettem volna csikót, mivel azon egyenlőre (vagyis még legalább két évig) nem lehet lovagolni, és mert tartottam (és még mindig tartok) a belovaglás utáni „harcoktól”, amiket Remi segítségével megtapasztaltam, de bízom benne, hogy nem lesz probléma. Mindezek ellenére viszont teljes mértékben úgy érzem, hogy nem is dönthettem volna jobban.