Anyu múlt hét hétfőn felhívta a K. dokit, aki azt mondta, hogy másnap délután jön, megultrahangozza a Remit, hogy hogy is áll a petefészke. Hát kedden délután nem sikerült megjönnie, így 6 körül apu felhívta őt, hogy akkor most jön-e vagy sem, mire ő azt válaszolta, hogy majd szerdán tuti megérkezik. Végül sikerült úgy szervezni a napunkat, hogy ott tudtam lenni, mikor szerda este 7 körül végre megjött a doki (mert közben a szomszéd faluban nyaraltunk).

Kikötöttem gyorsan a Remit a nyergelő helyre a karámhoz, majd instruált a doki, hogy emeljem fel az egyik első lábát, hogy ne rúgjon ki a ló hátra, míg ő megultrahangozza Remi petefészkét (végén már nem emeltem fel a lábát, mert folyton kitépte a kezemből és féltem, hogy beveri a keresztfába). Az ultrahangon a doki 2 db félidőben lévő tüszőt látott, így azt mondta, hogy pénteken jön és hoz ovuláció kiváltását elősegítő oltóanyagot. Ez a "randi" 7.000 Ft*-ba került.

Miután eldöntöttük, hogy belevágunk a csikó-projektbe, az első kérdés a jövőbeli csikó apukájának a kiléte volt. Én semmiképp sem szerettem volna egy tizedrendű csődört (érts: papírozatlan, az udvar hátsó részében elrejtett, ki-tudja-honnan-származó lovat, mert lett volna ilyen lehetőség is) választani és mindenképp kisbérit szerettem volna, hisz Remi apja is kisbéri és ezt a fajtát kívántam tovább vinni.

Aztán az eltelt hónapok során, még a végleges döntés előtt körbekérdeztük az ismerősöket és az ügyfeleket a lehetőségekkel kapcsolatban, ezen kívül a netet bújtuk, merre találunk kisbéri fedezőmént. Sajnos 2 órányira tőlünk jegyzik a legközelebbi, hivatalosan is fedeztetési engedéllyel rendelkező mént, így ezt a feltételt elengedtem.

Hosszú idő után – mert más fontosabb dolgok is történtek közben – végre eljutottunk oda, hogy Remit is elindítsuk az anyaság felé. Ezt a döntést pedig hosszú gondolkodás és mérlegelés előzte meg.

Mivel egy új lóval – pláne egy kiscsikóval – az ember alapvetően is 10-15, jó esetben 20 évre tervez, ezért az időtényezőt és a belátható jövőt is át kell gondolni. Mert bár azt senki se tudja, hogy alakul az ember élete két évtizeddel később, de a legfontosabb időszak, az első 3-4 év nagyjából előrelátható.

Mi pont az időtényező miatt vártunk sokat: az egyetem és a munka miatt fent voltam Gödöllőn, ill. Pesten, aztán kimentem pár hónapra Amerikába, idén pedig végre sikerült letenni a diplomát, így az elmúlt pár évben nem volt ésszerű, hogy csikónk legyen, pláne mert a meglévő két lóval se tudtam sokat foglalkozni. Meg aztán elsősorban Kristály "helyett" szerettünk volna egy új lovat (legyen az egy kiscsikó vagy egy vásárolt ló), hogy Remény ne legyen később egyedül és hál' Istennek Krist még egészségesen velünk van, de azt be kell ismerni, nem tudhatjuk még meddig örülhetünk neki.

Olvasási idő: 2 percMiután Krist felborult a Zsófis terep után, úgy döntöttem, hogy nyugdíjazom. Persze ettől még kevésbé hajtós, kutyás terepekre megyünk. Csak „öregesen”. Illetve, ha már pihenés, akkor fedeztessük be. Megkérdeztem pár lovas ismerőst, hogy érdemes-e még ilyen korban (22 évesen) fedeztetni. Az páran azt mondták, simán, a mások pedig erősen ellenezték. Végül megkérdeztük P.M.-et, Vagány tulajdonosát, hogy mit gondol. Ő azt mondta mehet, ám ezentúl elviszi magához, hogy összeengedje a csődörrel, és akkor történjék a fedeztetés, amikor annak ideje van.  21-ére beszéltük meg, hogy elviszi magához Kristet, de az átcsúszott hétfőre. Amikor Krist gond nélkül felment a futóra, kicsit meglepődött. Több hisztire számított. Még megkapta az egy zsák zabját, aztán kigördült a futó.

Innentől kezdve Remi három napig depresszióban volt, alig evett, elég sűrűn hívta az anyját, illetve a kezdetben sokat tombolt. Mindezek ellenére a meleg napokon átvittem a kecskékhez, ott mégis társaságban van. Viszont ragaszkodóbb lett hozzám. Mondjuk ez a lovagláson nem változtatott semmit, de talán kevesebbet hisztizett, kevésbé húzott az elején hazafelé. Ezért egy nagyon szuper, laza kétórás, 16 km-es terepet tettünk meg gyönyörű tájjal és ismeretlen helyekkel. Csupán egy rossz szavam van rá: az út háromnegyed részénél találkoztunk két lóval, akik karámon belül tartózkodtak. És Remi onnan egy tapodtat se mozdult. Próbálkoztam mindennel, erősebb csizma, fejét elhúztam oldalra, hogy egyensúlyából kitérítsem, pálca. Semmi, sőt még neki állt feljebb. Jobb híján leszálltam róla és kivezettem a nem olyan messze levő kövesútra. Ott felszálltam a hátára és irány haza. Hazafelé találkoztam M. Pistivel, beszélgettünk egy kicsit. Otthon lenyergeltem, megkapta a zabját és ennyi.

Pénteken felhívtuk M.-t, mikor mehetünk ki hozzá meglátogatni Kristályt, de éppen nem volt a tanyán. Viszont így szólt: „Ennél a lónál aranyosabbat még nem láttam. Oda megy, ahova én szeretném, a vezetőszárat egyszer sem feszítette meg ellenkezésül…”

Másodikán viszont ő hívott minket: megtörtént a fedeztetés, aznap is és előtte nap is. Kétszer is! Egyszer kézből, egyszer pedig szabadon.

Ezek után még egy hétig maradt Kristály. Ma hozták haza, én sajnos az egyetem miatt nem lehettem ott, de apum elmesélése alapján nagyon örültek egymásnak, rohangáltak a karámban.

Még a papírokat kell elrendezni és onnantól kezdve nincs más dolgunk, csak várni.

A lenti képek azután készültek, miután Kristet elvitték. Az oldalsó kép, pedig terepes.

Olvasási idő: < 1 percHosszú győzködés után mégis belementem, hogy esélyt adjunk még egy csikóra. Már hétfőn, mikor hazajöttünk, észrevettem, hogy Kristály sárlik. Meg másnap az ismerősünk is mondta, hogy nagyon sárlik az a ló. Végül tegnap eldöntöttem, hogy belemegyek még egy csikóba. Ma reggel fel is hívtuk a Matyit, hogy mikor ér rá, nézze meg a lovat, hogy ő hogy gondolja. Kijött, megnézte, azt mondta, délután hozza a Vagányt (Remi apját). Ki is hozta. Én meg kikötöttem a Remit, hogy ne rendetlenkedjen.  A fedeztetés nehezen ment, Krist kicsit kirúgott, ezért kapott pipát, fel kellett kötni a farkát, meg a hátsó lábai alá ástunk. A végén pedig sétáltunk egy nagyot, hogy benn maradjon a sperma. 18 nap múlva nézni kell, hogy majd megint sárlik-e. De remélem nem.