Utoljára novemberben írtam az ugró edzésekről, azóta gondolkoztam, hogy hogyan is írjak erről. Nem akartam ugyanis minden egyes alkalomról bejegyzést írni, hiszen ez heti kétszeri bejegyzést jelent, viszont az utóbbi pár évben már inkább ráálltam az összefoglalók írására, plusz általában az edzések felépítése is ugyanolyan, csak az egyes edzések feladatai változnak. Így hát adódott a kérdés, hogy mi váltsa ki azt, hogy bejegyzést írjak. Elsőként írhattam volna karácsony előtt egyet (mert karácsony után legközelebb február elején mentem hozzájuk), de most viszont indokoltan elérkezett az a pont, hogy meg kell írnom az összefoglalót az ugróedzésekről.

Utoljára november közepén írtam az első két hét tapasztalatáról. A véleményem azóta sem változott, imádok (imádtam) odajárni, teljesen megbízom Boniban, tök türelmesek velem, főleg Flóra, nagyon jól érzem ott magam és ami a legfontosabb, hogy kisebb-nagyobb mértékben, de érzem magamon a fejlődést.

Novembertől karácsonyig jártam, fedelesben voltunk végig, felváltva edzett Flóra és Gábor. Gábor edzésekor inkább pályát lovagoltunk, Flórával pedig az apróságokat finomítottuk.

Február elején vettem fel újra a fonalat (kérdezték is, hogy mi van velem, miért nem járok, ami jól esett). Az elején a hideg miatt még a fedelesben voltunk, aztán nagyjából március közepétől, ha nem volt túl nagy szél vagy nem esett az eső, akkor már kint lovagoltunk.

A legmagasabb, amit ugrottunk, az nagyjából a 90 cm-nél állt meg, a vége felé pedig már kb. 5-6 akadályos pályával fejeztük be az edzéseket (általában alacsonyabb, 70-80 cm-n).

Az elmúlt két hónapban nagyot változott a lovas világom. Főleg az előző két hétben.

Mikor hazajöttem Amerikából, rögtön felhívtam Szandrát, hogy szeretnék újra járni edzésre, hiszen nem éppen a helyes lovaglásról szólt a nyár.

Szóval szeptember 23-tól folyamatosan járok hozzá, heti kétszer minimum:

• Szeptember 23, 25, 26. – Szerény
• Október 5. – Szerény
• Október 7. – Szerény, Roy King (szabadon)
• Október 10. – Ribizli, Szerény (szabadon)
• Október 25, 27. – Ribizli
• November 11, 15, 18. – Ribizli

Az állandó testtartás javítás (dőlj hátra, ereszd le a vállad) mellett Szerénnyel főként a vágtát gyakoroltuk, illetve az állóképességemet fejlesztettük, továbbá kétszer cavalettiztünk. Októberben kaptam egy második lovat is lovaglásra, de az inkább a lemozgatásról szólt és Szandra nem tartott szigorúan edzést, rám (ránk) volt bízva, hogy mit csinálunk a lovakkal. Roy King egy hihetetlenül hajtós ló, a vágta folyamán szinte hallottam, hogy röhög a bénázásomon, mert egy tapodtat sem moccant. Viszont nagyon kényelmes volt és a fokozás is könnyebben ment vele, mint mondjuk Szerénnyel. Az egyik lovaglás alkalmával kinéztem Ribizlit egy másik lovas alatt és megkérdeztem Szandrát, hogy egyszer nem ülhetek-e rá.

A következő alkalommal őt kaptam és Szandra szerint annyira összepasszolunk a 4 éves kicsi lóval (kb. 140 cm), hogy azóta csak rajta lovagolok. Vele nagyon sokat idomítok és korrigálok, hiszen ő még fiatal és tanítani kell. Nagyon aranyos és jó szándékú lovacska, néha visszatart és néha megiramodik vágtában, de gyorsan megérti, mit szeretnék. November közepén járóiskoláztam vele, illetve egy rövidke programot is lelovagoltam, hogy legyen feladata és Szandra és az én megelégedésemre nagyon ügyes volt.

Volt, amikor egyedül, volt amikor több lovassal is, de mióta Ribizlivel lovagolok, azóta az egyik ismerős anyukával lovagolok, akivel egy szinten vagyunk tudásban, viszont ő a hippológus képzésre jár.

Október elején megkérdeztem Zolit, hogy járhatok-e hozzá ugró edzésre, mire ő azt mondta, hogy majd meglátjuk. A két konzultáció közötti időben pedig azon agyaltam, hogy ezzel az ígérettel nem megyek sokra, mert nem is az, hogy lemaradok, de valahogy mégis nyomasztott, hogy nem leszek elég jó.

Május 6. – Cocco

Coccot nyergeltem, megint többen voltunk. Igazából a szokásos lovaglás volt, sok patanyomfigurával, na meg korrigálással. A vágta egy kicsit jobban ment, mint előző alkalommal, de még mindig nem stabil, illetve sokat kellett rám szólni, hogy ne dőljek előre. Edzés után ez alkalommal is a következő lovassal cseréltünk helyet.

Május 23. – Cocco

Egyetemi teendőim miatt több, mint két hét kihagyás után tudtam csak újra menni. Mivel késésben voltam, ezért igyekeztem gyorsan felszerelni Cocco-t, így kb. negyed óra múlva már lovon is voltam. Ezúttal egyedül voltam a pályán. Pár kör bemelegítés után azzal kezdtük az órát, hogy tudom-e a programot. Csak az elejét tudtam, ezért a megadott módon lovagoltam a program részeit, kihegyezve az utolsó, kritikus felére. Végül vágtáztam egyet mindkét kézre, folyamatos korrigálásokkal, majd leléptettem a lovat. A leléptetés 10. percétől ácsorgás lett, hiszen leálltam beszélgetni egy anyukával, akinek a lányával, hát… több, mint 10 éve együtt lovagoltam Robinál. Mivel jött a következő lovas, így nem kellett őt bevinnem lenyergelni, hanem kb. 10 perc beszélgetés után helyet cseréltünk, majd tovább beszélgettem, ezúttal pályán kívül. Sztorizgattunk a „régi szép időkről”.

A lovardába járásról ott hagytam abba a történetet, hogy november végén már nem mentem, illetve írtam is, hogy decemberben a vizsgák és a munka mellé már nem fogok tudni rá időt áldozni és ez így is volt. Azonban november végén jött a rossz hír, hogy az egyesület és a lovarda között felbontották a szerződést, aminek következtében januártól az edzők nem tartanak órát a lovardában. Mit ne mondjak, nem örültem. Nagyon nem. Hiszen végre egy hely, ahol valóban lovagolni tanítanak és nem csak futószalag módjára ültetnek a lóra. A másik hatalmas pozitívum pedig az volt, hogy foglalkoztak velem egyénileg is, miután látták rajtam, hogy bizony elkél a fejlesztés. Nagyon sajnáltam, hogy csak négy alkalmat tudtam járni és még mindig sajnálom, bármikor visszamennék hozzájuk.

Az év első három hónapjában nem történt semmi, de április elsején írtam annak az edzőnek, akit még az önkénteskedés során ajánlottak és akit egyébként augusztus végén fel is kerestem, de mivel szeptemberben fel kellett költöznöm Pestre a suli és a munka miatt, így tudtam, hogy hozzá nem fogok tudni járni.

Azonban február óta 1-1 hét kivételével itthonról dolgozom (és úgy néz ki, hogy még egy ideig így lesz), ezért nem Pesten kerestem másik helyet, ahova járhatok, hanem felkerestem Szandrát, hogy van-e lehetőség hozzá járni. És van lehetőség.

Szeptember 30. – Woodoo – T. Tícia

5-re beszéltük meg a lovaglást, de háromnegyed előtt sikerült csak odaérni. A lányok megmutatták, hogy hol találom a lovat és a felszerelését. Elkezdtem gyorsan leápolni a lovat az egyik lány segítségével, felnyergeltem, majd végszóra készen is lettünk.

Négyen átmentünk a fedelesbe, majd felszállás után elkezdődött az óra. Woodoo elég hajtós ló, pálca is kell hozzá. Elkínlódtam vele. Volt lépés, ügetés, könnyített ügetés, kengyelnélkülizés és mindenféle lovardai alakzat, majd következett a vágta, ami kész katasztrófa volt. Eleve elfáradtam a folytonos csizmasegítség adása miatt, hogy ügetésben és tempóban tartsam a lovat. Szétosztottak minket két csapatra és a fedeles két oldalán nagykörön kezdtünk vágtázni. Vagyis én csak kezdtem volna, mert mint kiderült, itt nem úgy kell beugratni a lovat vágtába, ahogy én azt addig tanultam: leülök tanügetésbe, belső csizma a hevederen, külső a heveder mögött, megtartom a szárat és vágta. Szóval itt eleve könnyített ügetésből kell beugratni vágtába, ami nehéz volt, mert reflexszerűen le akartam ülni. Egy csomó ideig kínlódtam, aztán mondták, hogy hagyjam rá (a többiek addig simán vágtáztak), mert nem jó sem a lónak, sem nekem, én meg közben majdnem sírva fakadtam a fáradtságtól és a csalódottságtól. Végül leléptettük a lovakat és visszamentünk az istállóba. Lenyergelés után leápoltam a lovat, a lovarda szokása szerint lepucoltam a kantárt és a hevedert, majd visszavittem a felszerelést a nyergesbe. Elköszöntem a lányoktól és elindultam haza. Abban maradtunk, hogy majd keresem őket a következő időponttal kapcsolatban.

Egy ideje zavart már, hogy lovaglás közben „csak” ülök Remény hátán és technikailag kb. nem tudok lovagolni. Ez főként az Amerikában töltött idő alatt merült fel bennem, miután „érintettként” bepillantást nyerhettem a díjlovaglás világába, aminek a hangulata rögtön megtetszett. Mivel itthon (mind az országban, mind a városban, ahol lakom) főként a díjugratás megy, ezért eddig nem volt közelebbi tapasztalatom ezzel a lovas szakággal.

Mivel én itthon tartom a lova(i)mat és az jellemző, hogy edző nélkül, egyedül lovagoltam/lovagolom a ő(ke)t és főként terepre járunk a kezdetektől fogva, ezért aztán édesmindegy volt, hogy technikailag „hogyan” lovagolok (vagyis melyik lábra ugrik be a ló, adja-e a fejét stb.). Én ezzel évekig ki is voltam békülve.

A fentiekhez némiképp hozzájön az is, hogy hiába jártam kb. 5-6 évet lovardába, sehol sem tanultam többet a nagyon alapoknál, nem tudom mit jelent a félfelvétel, nem tudom kiülni a tanügetést és ami a legfontosabb, sosem tudtam normálisan beugratni a lovat vágtába, mindig elrohant és ledobott a szerencsétlen próbálkozásaim miatt, és mindez ahhoz vezetett, hogy a végén már féltem a vágtától (ami Remi lovaglásával úgy-ahogy megszűnt).