Új kobakban, enyhe idegességgel szálltam Remi hátára. Nem volt szándékomban büntetni a múltkori miatt – nem is lett volna értelme. Viszont úgy döntöttem, hogy alaposan leizzasztom.
Elindultunk a sertéstelep felé, onnan tovább a sorompóig. Nem mentünk be a fenyvesbe, hanem a vasút mellett igyekeztem lépésre fogni, mert nagyon izgatott volt valamitől. Aztán az első kanyarnál lefordultunk jobbra, ahol érdekes helyzet állt fenn, ugyanis azt hittem, hogy a tanyán túl is van út. Hát nem volt, csak olyan útféle. Engedtem Remit vágtázni, de a kritikusabb pontoknál visszavettünk a tempóból. Körülbelül sejtettem, hogy hol fogunk kilyukadni és be is vált. Hazafelé fordulhatunk volna, de még csak fel órát mentünk, ezért tovább folytattuk az utat, hol vágtázva, hol pedig ügetve. A következő kereszteződés után viszont hazafelé vettük az irányt. Elég gyorsan tettük meg a kövesútig a távot. Átmentünk a betonon, ami után Remi egyszerűen bevágta a durcát, hisz nagyon haza akart kenni. Kicsit akadékoskodott, dobálta az elejét, én viszont nem hagytam, mennie kellett tovább.
Megint jobbra tértünk, elértük a Latyak-tanyát. Remi megijedt a fehér komondortól, pedig már többször is voltam arrafelé vele. A kerítés végére lenyugodott, már fel mert menni a betonra. T.-ék gabonáján keresztül mentünk (aminek eleve ellene vagyok, de már nem akartam semerre se kerülni), majd B. bácsi legelőjét átvágtázva, megint elértük a betont. A lucernáson még engedtem a Reminek egy utolsó vágtát, de már ő is el volt fáradva.
Lenyergelés után kiengedtem őt is és az anyját is a legelőre. Míg Krist a sok energiától simán bevágtázott, addig a nagylány fáradtan, ügetve követte.
Összeségében 9,94 km-t tettünk meg 56 perc alatt. Azt hiszem, jó tempót diktáltunk.