Még a nyár elején született három kiscica Mirától. Egy szürke lány, egy szürke fiú és egy szürke-fehér tarka kisfiú. Egész hamar megtaláltam őket, így már korán kézhez és kutyához szoktatva nevelkedtek: a lovak nem használt itató vödrében volt a helyük, kibélelve egy nem használt puha pulóverrel. Az estét bent töltötték a szobában, a nappalt pedig az árnyék alatt, így szokták meg a hangokat, a mozgást, a kutyákat és az embereket.

A házba is beszoktattam őket, így hamar szobatiszták lettek.

Ahogy lenni szokott, eljött a fél éves koruk és két hete az egyik macska tűnt el a másik után: először a szürke lány, aztán a szürke fiú, végül a másik fiú is.

Múlt hét vasárnap délután sötétedés előtt apuval körbenéztük az állatokat hátul, amikor is a kecskeól mellett megtalálta a kétszínű macskát. Ránézésre is nagyon rossz állapotban volt az állat, csapzott volt a bundája és büdös és nagyon-nagyon sovány. Úgy nézett ki, mint aki az eltűnése óta nem evett.

És igazam is volt, mert az ínye baromira be volt durranva.

Az első dolgom az volt, hogy az előtérbe kirakott bögre mellé raktam a cicát, ő pedig kapásból megitta a víz felét. Szegényke támolyogva, reszkető lábakkal járt a padlón, alig lehetett ráismerni a két héttel korábbi életerős macskára.

Hoztam neki gyorsan egy konzervet, de nem bírta megrágni a húskockákat, így némileg felvizeztem és villával pürésítettem neki az eledelt, de így sem evett többet egy-két falatnál.

Mindent elmondott számomra az is, hogy ezúttal annyi ereje sem volt, hogy felugorjon az ágyamra (ez korábban szintén nem volt gond), így felraktam őt, hogy ott pihenjen.