Kedden írtam, hogy milyen büszke vagyok az én 4 éves haflingimre és hogy gyerekeket is simán rá mernék ültetni futószárazni. Azért azt nem gondoltam volna, hogy ez ilyen hamar megtörténik.

Délelőtt leoktattam egy 5 fős osztályt, illetve egy lányt futószáron, továbbá Melcsi is gyakorolt Luckyn voltizs hevederben és mivel nem volt olyan lovas, akit Szerényre rá tudtam volna tenni, így Borival lovagoltunk egyet: ő Roy-t, mert kimaradt az osztályból, én pedig Szerényt.

Már benne voltunk a délutánban (2 körül volt az idő), amikor eljöttünk a lovardából és mivel Melcsiennek az előző alkalommal megígértem, hogy felülhet az én lovamra is, így miután hazaértünk, egy gyors beköszönést követően már mentünk is hátra a lovakhoz.

Gyorsan kipakoltam a felszerelést, Melinek felcsatoltam a fejére a régi kobakomat, kihoztam Lujzit a karámból, kikötöttem az istálló előtti helyre, aztán elkezdtük leápolni a lovat. Lujzinak kicsit fura volt először Melcsi érintése, remegett a bőre a keze alatt, de idővel kezdte megszokni a kislányt. Leápolást követően Meli kicsit hátrébb várakozott, mivel Lujzi csak ficánkolva tűrte a nyergelést, de miután megvoltam ezzel a lépéssel, felkantároztam a lovat, majd felcsatoltam rá a futószárat és a fellépővel együtt kimentünk a szabad placcra, a trágyarakás melletti „pálya” mellé a lucernára.

Itt lefutószáraztam a lovat, mert bár szerdán ültem rajta, azért mégsem szerettem volna, ha egy totál tapasztalatlan lovas alatt bontogatja a szárnyait. Egyébként tök ügyes volt a szabad placcon, nem ment el a vállán, nem csinált semmit.

Miután mindkét kézen ügetett és vágtázott annyit, hogy kellőképp lefáradt, behívtam magamhoz, majd odaraktam mellé a fellépőt, hogy Melcsi fel tudjon ülni a lóra.

Tavaly ősz óta fokozatosan kezdtem el Lujzit hozzászoktatni a nyereghez. Mivel más nem volt, ezért jobb híján Remény nyergét tettem fel Lujzira. Bár egy ideje már biztos voltam benne, hogy Lujzi kapni fog saját nyerget, az első pár felrakás során vált fontossá, hogy valóban meglegyen a saját nyerge. Arra tökéletes volt, hogy a hozzászoktatás a Remény nyergével történjen, de hosszú távon mindenképp kellett egy saját.

A nyereghez szoktatás első pár alkalma nem volt vészes. Már egy ideje futószárazgatom a lovat (kb. talán éve-másfél éve), nem túl sokszor, kb. havonta egyszer-kétszer. Tudom, nem vittem túlzásba, viszont nem is akartam, hiszen még mindig egy fejlődő két éves csikóról beszélünk. Az első dolog az volt, hogy leszoktassam arról, hogy amint futószárra csatolom, elkezdjen ügetni. Miután ez megvolt, elkezdtem vele parancsszóra lépésben és ügetésben futószárazni. Nagyon hamar (kb. két-három foglalkozás alatt) kezdett reagálni a lépés-ügetés-vágta-állj parancsokra. Ez után elkezdtem vele körkarámban is szabadon foglalkozni, szintén kontrollálva, megadva, hogy mikor melyik jármódban menjen. Vágtában sosem futószáraztam, azt csakis kizárólag szabadon kértem a körkarámban, mivel a bent lévő bálarács miatt kisebb helyem van futószárazni, és ez a lépés-ügetésre még kényelmes a lónak.

Már ez alatt a foglalkozások alatt lejött, hogy Lujzi nagyon gyorsan tanul, okos kis ló.

Az első alkalommal, Remény helyén nyergeltem fel és csak kézen sétáltunk a karám körül, direkt nem csináltunk semmit. Sétáltam vele kb. 5 percet, majd vittem is vissza nyergelős helyre és le is vettem róla a nyerget. Ezt követte még pár ilyen sétálós alkalom.

Délelőtt gondoltam, hogy tanulás után pihenésképp felnyergelem Reményt futószárazáshoz.

Így is volt, kora délután elkezdtem felszerszámozni Reményt, közben észrevettem, hogy idegesen rugdalja a hasát a bal hátsó lábával. Átfutott az agyamon, hogy ez vajon jelenthet-e valamit, de a lónak jó közérzete volt, így nem nagyon törődtem vele.

A futószárazás egyébként nagyon jól ment, ezentúl mindent úgy csináltam, ahogy a suliban tanultuk, kikötőszárral, állítgatásokkal meg minden és Remi nagyon jól reagált rá.

Lenyergeltem, ment vissza a ló a karámjába.

Egy óra múlva elkezdtem kaját csinalni és a konyha ablakból történetesen rá lehet látni Remény karámjára. Arra lettem figyelmes, hogy a ló még mindig a hasa felé rúg, de mindig ugyanazzal a lábával. De közben evett és a futószárazáskor trágyázott is, így nem igazán értettem, hogy ez most mi lehet.

Kimentem, levideóztam, hogy mit csinál Remi és elküldtem Mártinak (éljen a 21. század), aki erre azt mondta, hogy inkább oltsuk be görcsoldóval.

Felhívtuk Imit is, ő mondta, hogy hallgassam meg, hogy milyen hangokat ad ki a ló hasa, van-e egyáltalán emésztési hang – volt. (Egyébként ő reggel is hívott, csak akkor még aludtam és csak azt akarta megkérdezni, hogy van-e időm, ha ma kijön, de így holnapra beszéltük meg az edzést.)

Mivel V. dokinál sosincs gyógyszer, ő csak beadja, így elkezdtem körbetelefonálni a nagyobb ló létszámmal rendelkező ismerősöket, hátha valakinek van: Antit és R. Robit, de egyiküknél sem volt.

V. doki szerzett végül valahonnan algopirint, azzal gyorsan kirohant és beoltotta Remit.

Azóta sem tudjuk, mi volt ez, de figyelembe véve az utóbbi napok hideg időjárása után a mai (viszonylag) meleget, benne van a pakliban, hogy valahol begörcsölt a gyomra az időjárás változásra.

Este még voltam kint, úgy néz ki, rendben van, holnap pedig edzés lesz Imivel!

Olvasási idő: 2 percNem írok, mert nincs miért. Mármint nem történik semmi fontos. Nálunk a tél / hideg idő a pihenést jelenti. Ilyenkor a lovak kint legelnek, ezzel valamennyire lemozgatják magukat. Meg most rám jött az, hogy nincs kedvem felülni a lóra. Mondjuk ez részben azért is lehet, mert már ismerős a környék, nincs kihívás (legalább fél-egy óra kell ahhoz, hogy új részre érjünk), és többek között az is, hogy egyedül nincs kedvem kimenni).

De hál’ Istennek most jön a jó idő, Remire is felülhetek végre . Azt hiszem két hete futószáraztam őt nyereggel és kötőfékkel, lenyomott egy kisebb rodeót. Csatakra izzadt a végére, így levezetésül kivezettem őt kézen a bekötőre. Mindig le akart feküdni, de nem engedtem, csak a karámban, amikor visszaértünk.

Kristállyal már voltam a hónapban terepen. Első alkalommal a minimum kört tettük meg kezdésnek, aztán két hete (13-án) már nagyobbat mentünk, kb. 12 km-t kb. másfél óra alatt (nem kapcsoltam be az endomondo-t). Végül is jó volt, de látszott rajta, hogy szét van esve. A sertésteleptől leszálltam róla, és úgy vezettem be kiengedett hevederrel, mert olyan szinten leizzadt.

A gödöllői lovardába nem járok, eddig részben az órarendem miatt, ezután meg azért a négy-öt alkalomért nem érdemes már. Majd ősszel, ha.

Volt Zsófi, de nem volt semmi érdemleges. A rossz idő miatt nem ültünk lóra.

Kutyák megvannak. Alszanak, napoznak, ugrálnak (főleg Beni), jönnek velem terepre, Lady sokszor besértődik terep közben. Megijed valamitől és elindul haza. Múltkor fácán hangjától (!) ijedt meg, máskor meg a szomszéd kutya ugatásától. Néha komolyan nem értem.

Margit vemhes. Utolsó napjait tölti egyedül. Úgy látszik, húsvéti kismacskák lesznek. A kockás hasa van szó szerint (a tejcsatornái ennyire megteltek). Viszont lenyugodott, nem annyira agresszív már. Ha megellik, úgyis írok.

Instagramon aktívabb vagyok, felgyülemlett már jópár kép. Legközelebb azokat teszem fel.

Idénre eddig még nem tudok lovas rendezvényt a városban, elvileg lesz rendőr ügyességi verseny, meg championátus, bár egyiket se jelentették még be. Inkább csak reménykedek. Mi viszont fel szeretnénk vonulni, kétszer is: a Szent Iván esti felvonuláson és természetesen a szüretin. Meglátjuk, mi lesz.

Olvasási idő: 2 percMár egy ideje húztam-halasztottam, hogy felüljek a nagylányra, hiszen a kobakom fent van, mert kell a lovardába. Végül délelőtt vettem a bátorságot és lefutószárazás után felültem rá, hogy megtegyük a minimális terepet. Nagyjából szépen együtt is működött (a pocsolyák és a sáros foltok még mindig ijesztőek), nem is volt vele semmi gond, a kaputól befelé még vágtáztunk is egy nagyot, olyannyira, hogy majdnem berongyoltunk a házba. Mindegy is, nem akartam leszállni még róla, hisz olyan rég nem ültem rajta, meg amúgy is rövid volt az a terep, ezért úgy döntöttem, hogy megkerüljük a lucernást. A kerítésig szépen mentünk lépésben, és mivel nem mutatott ellenállást, ezért úgy gondoltam, hogy azon a hosszú falon miért ne vágtázzunk. Nem kellett kéretni, ügyesen be is ugrott, ám pár vágta után neki volt egy olyan elképzelése, hogy ő majd szépen bemegy az anyjához. Na, én ezt nem akartam, tehát húztam a kerítés felé. Ezt megelégelve úgy alámbakolt, hogy felfogni se volt időm, már repültem le róla. Nem tudom, hogy, de felhívtam aput, hogy jöjjön ki, ő meg rohant. Zavaros fejjel keresztül vágtam a lucernáson, addig Remi berohant és közben elszakította a kantárszárat. Apu megfogta a leányzót és majdnem nekiállt lenyergelni, de előtte én még fel akartam rá ülni. Bent az udvarban megtettem egy kört, majd utána lenyergeltük.
Szerencsére ezt is megúsztam, csupán az oldalam és a fejem fáj (lehet, azért van egy kisebb agyrázkódásom).

Olvasási idő: 2 perc Ma már kobakkal és teljes felszereléssel készültem, így mentünk ki apuval futószárazni. Ezentúl kevesebbet ment Remi a tegnapinál, viszont megcsinálta a kisebb körös feladatot mindkét kézre. Aztán felültem rá és elindultunk terepre. Megjegyzem, utálok vele eső után terepezni, mert minden pocsolyát úgy kerül ki, mintha harapna, és hiába irányítom oda, győzködöm, hogy lépjen már bele, de csak azért sem. Végül is ahol tudtam, ügettem vele. M.-ék házánál épp kertet gondozott az öreg. Észrevett minket, így leálltam vele egy kicsit beszélgetni. Suli, lovak (azonnal felismerte, hogy ő a csikó), anyuék; csak a szokásos. Remi közben ide-oda mászkált, amennyire engedtem. Végül elköszöntem és továbbmentünk. A fenyvesnél fordultunk le. Az út végi tanyánál épp lapátoltak, meg szemetet égettek. Megvártam, míg lenyugszik a látványtól, utána közelebb mentünk. Ismerősök voltak (habár a nevüket nem tudom), így megint leálltam beszélgetni. Reminek hagytam, had legeljen, de a beszélgetés közben nem vettem észre a figyelmeztető jeleket, egyszer csak azt vettem észre, hogy zuhanok lefelé: Remi lefeküdt alattam, hogy majd meghempereg. Gyorsan leugrottam róla és inkább nagyobb sikerrel megpróbáltam felállítani, nehogy összetörje a nyerget. Ott vezetgettem körbe-körbe, közben tovább beszélgettünk. Egy kicsit megálltam, Remi rögtön ledobta magát, én meg megint felrángattam. Gyorsan elköszöntem, kicsit távolabb, ahol úgy gondoltam, hogy nem lesz kedve lefeküdni arra az időre, amíg felszállok rá és továbbmentünk. Az egyenesebb szakaszokon megpróbáltam vele vágtázni, de már nem igazán volt kedve, vagy csak el volt fáradva. Az utolsó hosszú szakaszt is végig ügetgettük. Aztán megláttam két fogatost, meg pár lovast a betonúton, így addig noszogattam a lovat, míg nem vágtázott, hogy idejében odaérjünk. Kiderült, hogy a téglagyáriak közül voltak. Épp a kurultájról mentek hazafelé, én meg elkísértem őket a Sóstóig, közben beszélgettünk. Remi néha magára akarta vonni a figyelmét, ezért bevágtázott, megindult. Rögtön figyeltem is rá. Hazafelé nem volt semmi baj, ügettünk meg vágtáztunk egy kicsit.