Mérges voltam Remire a csütörtöki miatt, meg hogy nem tudok vele bent lovagolni, mert húzna az anyjához. A futószárazás sem ment jól a legjobb emlékeim szerint, vagyis amikor Zsófi itt volt, akkor is folyton kifarolt a karám felé.

Elhatározásomban fogtam aput, mondtam neki, hogy 10 perc múlva menjen a felszántott földhöz, nemsokára megyünk mi is. Nem akartam Remit csupán kötőfékkel, így rátettem az angol nyerget, átraktam a zabláját az angol kantárra (ami egyébként Kristté), beállítottam mindent és indultunk is.

Először hagytam neki, had menjen, mindkét kézre megcsináltam azt, hogy egyre csökkentettem ügetésben a köröket, hogy kicsit dolgozzanak az izmai. Aztán visszaengedtem őt nagy körre. Kb. fél-háromnegyed órát tett ki a futózás, a végére rendesen megizzadt, a nyereg előtt szép mennyiségű izzadtsághab képződött. Mivel türelmetlen voltam lejáratni, így, ahogy voltam: strandpapucs, rövidnadrág, kobak nélkül felültem rá.

Oda-vissza mentünk lépésben a bekötőn, sőt befelé megkockáztattam is egy vágtát. Jó volt.

Egy elhatározás, egy kis egyeztetés és egy ló kellett. Ma sort kerítettünk Lia lóra üléséhez. Természetesen Kristre ült fel. Felnyergeltem, Lia felült és kivezettem őket a tároló elé. Mondtam neki, hogy addig nem fogom leengedni a lóról, amíg rá nem kap az ügetés ízére. Lépésben megcsináltattam vele az összes szokásos feladatot, amit az első alkalommal lovon levőkkel szoktam: malomkörzés, bokaérintés, ló tarkójának és farának érintése stb. Aztán megmutattam neki a szárfogást, amire igazából nem is volt szüksége még, hiszen ügetéshez a nyerget kell fogni. Nos, megtettek egy jó pár kört, mire egyszer csak ráérzett és egy két ütemet sikerült tartani. Erre egy kis lépést mondtam, hogy bár nem tudatosan, de valahogy raktározódjon a dolog. Aztán megint ügetés. Alkalmanként, mikor már Lia elfáradt a nagy igyekezetben, tettek pár kör lépést, aztán kezdtük elölről. Azt hiszem a végére, az első alkalomhoz képest eléggé jól ment neki. Befejezésül kimentünk a bekötőre – immáron ő vezette Kristet, vagyis az ő kezében voltak a szárak. Remélem neki nem egy egy-két alkalmas móka lesz, hanem megszereti és belevág.

Ma kivittem Kristet futószárazni a tároló elé, ugyanis holnap jön az uncsitesóm, és mert Krist régen volt egyáltalán futószárazva, és fel akartam eleveníteni mindkettőnk számára a dolgokat. Minden oké volt, amíg bal kézre ment sőt… Egy alkalommal megpróbáltam megállítani a körön – ami eddig nem ment, sosem állt meg. És tádáámm: megállt. Mondjuk, nem tudom honnan tanulta és mikor, de csak tudja. Jó hír. Aztán átállítottam a másik kézre. Na, ez már katasztrófa volt. Mindent tökéletesen csinált, azzal nem is volt baj, csakhogy mindig kifelé húzott, és ha nem vigyáztam, simán neki ment volna a fának. Meg úgy az egész ügetése nem volt normális. Meg is ijedtem, ugyanis régóta él bennem az a gyanú, hogy az egyik szemére kezd nem jól látni, csak még nem tudom meghatározni, hogy melyikre nem, ugyanis egyszer oké, másszor nem. Mindegy is, tettem egy próbát, és az eddigiekkel ellentétben nem a külső zablába kapcsoltam a szárat, hanem a belsőre, mondván így mit csinál. Nos, így nem volt semmi baj. Akkor meg azt nem értem, hogy sokan futószárazásnál miért a belső zablán átvezetve a külső zablára csatolják a szárat. Mert nekem ezzel a módszerrel mindkét ló megzavarodik, és nem azt csinálja, amit kérek. Ha meg a belsőre kapcsolom a futószárat, akkor meg az egész kantár fog durván elcsúszni, ha meg kapicánt használok, akkor meg az is inkább a külső zablát húzza, mint a belsőt. Szóval tippem sincs, mit kellene csinálni. Ha pedig a belső zablakarikán átbújtatva a tarkón átvezetem, és úgy kapcsolom rá a külső zablára, az sem jó módszer. Nem tudom, majd valakit megkérdezek ezügyben.

Lovaglás helyett kivittem Remit futószárazni a futós helyre. Nagyon szépen ment, nem csinált semmit. Biciklisekre egy kicsit felizgult, de semmi komoly. Nem vágtáztattam, mert csúszós a fű, és ügetésben is csúszkált az elején. De aztán belejött a dologba.

Nos, megjöttem a westerntáborból, de az élménybeszámoló előtt a tábor előtti lovaglásokról szeretnék írni. Múlthét csütörtökön, miután voltam Szilvinél, délután elmentünk az unokatesómért, Zsófiért (tavaly már írtam róla). Egészen vasárnapig, a táborban való megérkezésemig nálunk volt, ugyanis Solt nem messze van Soltszentimrétől, és egyszerre mentünk – én táborba, ő haza. De ne siessünk ennyire előre.
Csütörtökön éppen kezdett sötétedni, amikor hazaértünk, így csak simán szőrén felült egy kis futószárazásra. Pénteken futószárazás volt, mindenféle gyakorlattal, majd a végén ellovagolt egyedül a szomszédban levő sertéstelep bejáratáig és vissza. Szombaton is futószárazás volt, ment egyedül is körön, majd a végén megtette az alap utat (körtésnél jobbra, és a következő kanyarnál is, és jött haza). Később kivittük futószárazni Kristet, Zsófi is futtatta. Letettünk három rudat, járóiskola céljából. Olyan szépen ment felette a ló. Vasárnap reggel jöttek ismerőseink, két lóval az előre megbeszéltek szerint. Tibi leült anyuval beszélgetni, én pedig felültem a lovára, Matyira. Zsófi pedig Kristályon volt. Timi volt a vezetőnk, lovával Tündével. Jó hosszú túra volt, vágtáztam párat, majd először átmentem lovagolva a főúton. Később, kb. a félúton cseréltünk Zsófival: ő ült Matyira, én pedig Kristre. Az ő tanyájukhoz mentünk, majd fordultunk vissza, hazafelé pedig más úton mentünk. Összesen 10,3 km volt a megtett táv. Végül gyorsan lenyergeltünk, Timiék elmentek haza, mi még gyorsan összepakoltuk a maradék holminkat és indultunk a magunk helyére.

Régen írtam blogot, az tény, de hogy a kutyákról még régebben, az már baj. Ezért szeretném most megírni ezt az összefoglalót róluk. 

Tudom, hogy mindig azt mondom/írom, hogy a kutyák jól vannak, köszönik szépen, de ha belemegyünk a részletekbe, van pár apróság jó és rossz értelemben is.

Beni sántít. Úgy két hete felkarcolta jó mélyen a hátsó lábát, egy ideig nem is állt rá, és most, ha eszébe jut, még mindig sántít, holott a seb már rég begyógyult. És az, hogy nem állt rá egy ideig, eléggé legyöngítette a lábát, és amikor ráállt a fájós lábára, a csánkja a földet verte szó szerint. Ma már nagyjából rendesen áll a lábán, bár néha kicsit lejjebb van a csánkja a normálisnál.