A májusi szitu után bíztam abban, hogy idővel valahogy folytatása lesz az Imi által tartott edzéseknek.

Mikor hazajöttem Amerikából, akkor is kerestem, majd nagy nehezen sikerült októberben telefonon elérni, ekkor beszéltünk majd negyed órát. Végül azzal a megegyezéssel tette le a telefont, hogy két hét múlva, mikor hazajön külföldről újra keressem meg. Így is történt, ekkor újfent nem sikerült elérni. Mit ne mondjak, nem voltam feldobódva. Volt még egy-két dolog, de végül csak nem sikerült találkozni.

Január végén anyu üzleti okból felhívta Imit (rögtön felvette) és a beszélgetés végén a buzdításomra megemlítette a valóságot, hogy a tőle tanultak mentettek meg a tavaszi félévben és a nyáron és hogy szeretnék a továbbiakban is tanulni tőle, amennyiben ő vállalná.

Másnap reggel felhívott és megbeszéltük, hogy 9-re kimegyek hozzá. Felöltöztem és elautóztam a város másik felére és beszélgettünk. Végül ez alkalommal is abban egyeztünk meg, hogy másfél hét múlva felhívom, mikor újra hazajön kintről.

Végül a másfél hétből az én oldalamról két és fél hét lett, vagyis most szerdán hívtam fel… volna. Csakhogy megint nem vette fel. Komolyan már az járt a fejemben, hogy a római pápát hamarabb el lehet érni, mint őt .

Ma aztán felhúztam magam és miután Gáborék az eső miatt lemondták az edzést, hazafelé elmentem hozzá. Otthon volt, éppen a lovakat etette.

Beszélgetés közben segítettem a lovakkal kapcsolatban, aztán mivel nem akartam feltartani, ezért elköszöntem. Végül abban egyeztünk meg, hogy hétfőn délután újra elkezdjük az edzéseket, ezúttal viszont nála, mivel Remény ugye 8 hónapos vemhes.

Ezt a bejegyzést eredetileg naponként akartam megírni, amikor megtörtént, csak aztán nem jött össze, így mind a nyolc eddig (remélem eddig és lesz még) megtörtént lovaglást ebbe a bejegyzésbe írom.

Következőleg a hirtelen adódott edzés után három nappal, november 28-ra 9-re beszéltük meg, hogy jön újra. El is kezdtem nyugisan nyergelni fél kilenckor, de nem jött. 11-re érkezett csak meg, én pedig bosszús voltam. De végül is tartott egy nagyon jó edzést. Lerakott két rudat egy 20 m-es kör két oldalára és azon kellett átmenni. Vágtáztam is, jobb kézre aránylag jól ment, balra azonban újfent nem akart helyes lábra beugrani, de végül addig ügyeskedtünk, hogy összejött. Közben persze végig ment az ülésjavítás – dőljek hátra, pláne ügetésben. Teljesen más élmény volt, tökre úgy éreztem, mintha nem találnám meg az egyensúlyomat.

Egy hónap múlva, január 1-én került sor a következő edzésre az ő kezdeményezésére. Remény egyre jobban reagált a „szivacsozásra” (mi erre a szakszó?) ügetésben. Vágta is alapvetően jó volt, azonban bal kézre ráesett a külső vállára és el akart vinni Lujzi felé. Persze korrigáltuk, de ez okozott egy blokkot bennem a vágta iránt. Hurrá. Majd kijavítjuk.

Konkrétan három hónap telt el a következő edzés előtt. Persze gyakoroltam nélküle is, amiket eddig tanultam. Remény egyre jobb és jobb lett és meglepően vettem észre, hogy mennyire jól reagált arra, amikor ellazítottam magam ügetésben és nem feszítettem be magam: átengedőbb, ütemesebb, lazább lett ő is.

Szóval március 1-én jött újra. Épp trágyaszórás volt a karám mellett, ahol az edzést szokta tartani, így átmentünk a lucernaföld végére. Megmutattam neki, mit gyakoroltunk a három hónap alatt, mire kaptam dicséretet. Ám megelégelte az örökös előredőlésemet, így keresett egy botot és berakta a hátam mögé, ami borzasztó kényelmetlen volt. Így kellett pár kört megtennem lépésben, majd végre kivehettem a botot. Ezután vágta jött, ami bal kézre újfent katasztrófa volt, mert Remény megint ráesett a vállára, illetve vissza is esett ügetésbe. Jobb kézre viszont minden jól ment. Ezzel fejeztük be az edzést.

Délelőtt gondoltam, hogy tanulás után pihenésképp felnyergelem Reményt futószárazáshoz.

Így is volt, kora délután elkezdtem felszerszámozni Reményt, közben észrevettem, hogy idegesen rugdalja a hasát a bal hátsó lábával. Átfutott az agyamon, hogy ez vajon jelenthet-e valamit, de a lónak jó közérzete volt, így nem nagyon törődtem vele.

A futószárazás egyébként nagyon jól ment, ezentúl mindent úgy csináltam, ahogy a suliban tanultuk, kikötőszárral, állítgatásokkal meg minden és Remi nagyon jól reagált rá.

Lenyergeltem, ment vissza a ló a karámjába.

Egy óra múlva elkezdtem kaját csinalni és a konyha ablakból történetesen rá lehet látni Remény karámjára. Arra lettem figyelmes, hogy a ló még mindig a hasa felé rúg, de mindig ugyanazzal a lábával. De közben evett és a futószárazáskor trágyázott is, így nem igazán értettem, hogy ez most mi lehet.

Kimentem, levideóztam, hogy mit csinál Remi és elküldtem Mártinak (éljen a 21. század), aki erre azt mondta, hogy inkább oltsuk be görcsoldóval.

Felhívtuk Imit is, ő mondta, hogy hallgassam meg, hogy milyen hangokat ad ki a ló hasa, van-e egyáltalán emésztési hang – volt. (Egyébként ő reggel is hívott, csak akkor még aludtam és csak azt akarta megkérdezni, hogy van-e időm, ha ma kijön, de így holnapra beszéltük meg az edzést.)

Mivel V. dokinál sosincs gyógyszer, ő csak beadja, így elkezdtem körbetelefonálni a nagyobb ló létszámmal rendelkező ismerősöket, hátha valakinek van: Antit és R. Robit, de egyiküknél sem volt.

V. doki szerzett végül valahonnan algopirint, azzal gyorsan kirohant és beoltotta Remit.

Azóta sem tudjuk, mi volt ez, de figyelembe véve az utóbbi napok hideg időjárása után a mai (viszonylag) meleget, benne van a pakliban, hogy valahol begörcsölt a gyomra az időjárás változásra.

Este még voltam kint, úgy néz ki, rendben van, holnap pedig edzés lesz Imivel!

Anyuékhoz jött új ügyfél, egy lovas ember. Anyu mesélt neki a próbálkozásainkról, hogy legyen Reménytől csikónk, ő pedig adott még egy tippet, amivel majd tavasszal megpróbálkozunk. Azonban amikor először járt nálunk, mesterszakos elfoglaltságok miatt sajnos nem tudtam jelen lenni, de anyu megígérte, hogy mindenképp szól, ha én itthon leszek és Imre is jön.

Ma végre tudtam vele találkozni, meséltem én is neki Remiről, hogy én hogyan éltem meg a próbálkozásokat, aztán anyu invitálására kimentünk megnézni a lovakat. Én pedig tovább meséltem a lovaglási problémákról: rohan, csak jobbkezes vágta, megállás nehézkes, idegességében tátog, és csattogtatja a fogait, magyarul mindazok, amik belovagláskor és azóta is a tudásom hiányosságát mutatja meg. Azt eddig is tudtam, hogy technikailag csak ülök a lovon és nem lovagolok és ez most nagyon kibukott. A hibák pedig azért is erősödtek fel, mert azzal, hogy a lovas suliban is lovagolok, referenciát kaptam arról, hogy hogyan kéne „működnie” egy jól belovagolt lónak. Na meg az utóbbi időben elég sokat veszekedtem a lóval, és nem az ő hibájából: az elmúlt másfél hónapban nem ültem rá, szintén egyetemi elfoglaltságok miatt (szakdolgozat, brr!), ezért tele volt, valószínűleg én sem úgy nyúltam hozzá, ahogy kellett volna stb.

Visszatérve a mai napra. Miután elsoroltam a problémáimat, mondta, hogy akkor üljek fel rá, megnézzük mi a helyzet. Eléggé meglepődtem, teljesen váratlanul ért.

Szerencsére passzos nadrág volt éppen rajtam, így előkotortam a nyergesben egy zoknit (szerencsére volt tartalékban egy térdzokni), felhúztam a cipőt és chapset. Aztán a beszélgetés alapján azzal kezdtük a dolgot, hogy kicseréltük a zablás kantáron a feszítőzablát a kétszertört réz olívzablára, majd fogtam a felszerelést és lepucolás után felnyergeltem a lovat és heveder húzás után felszálltam rá a fellépőről.