Ezt a bejegyzést eredetileg naponként akartam megírni, amikor megtörtént, csak aztán nem jött össze, így mind a nyolc eddig (remélem eddig és lesz még) megtörtént lovaglást ebbe a bejegyzésbe írom.
Következőleg a hirtelen adódott edzés után három nappal, november 28-ra 9-re beszéltük meg, hogy jön újra. El is kezdtem nyugisan nyergelni fél kilenckor, de nem jött. 11-re érkezett csak meg, én pedig bosszús voltam. De végül is tartott egy nagyon jó edzést. Lerakott két rudat egy 20 m-es kör két oldalára és azon kellett átmenni. Vágtáztam is, jobb kézre aránylag jól ment, balra azonban újfent nem akart helyes lábra beugrani, de végül addig ügyeskedtünk, hogy összejött. Közben persze végig ment az ülésjavítás – dőljek hátra, pláne ügetésben. Teljesen más élmény volt, tökre úgy éreztem, mintha nem találnám meg az egyensúlyomat.
Egy hónap múlva, január 1-én került sor a következő edzésre az ő kezdeményezésére. Remény egyre jobban reagált a „szivacsozásra” (mi erre a szakszó?) ügetésben. Vágta is alapvetően jó volt, azonban bal kézre ráesett a külső vállára és el akart vinni Lujzi felé. Persze korrigáltuk, de ez okozott egy blokkot bennem a vágta iránt. Hurrá. Majd kijavítjuk.
Konkrétan három hónap telt el a következő edzés előtt. Persze gyakoroltam nélküle is, amiket eddig tanultam. Remény egyre jobb és jobb lett és meglepően vettem észre, hogy mennyire jól reagált arra, amikor ellazítottam magam ügetésben és nem feszítettem be magam: átengedőbb, ütemesebb, lazább lett ő is.
Szóval március 1-én jött újra. Épp trágyaszórás volt a karám mellett, ahol az edzést szokta tartani, így átmentünk a lucernaföld végére. Megmutattam neki, mit gyakoroltunk a három hónap alatt, mire kaptam dicséretet. Ám megelégelte az örökös előredőlésemet, így keresett egy botot és berakta a hátam mögé, ami borzasztó kényelmetlen volt. Így kellett pár kört megtennem lépésben, majd végre kivehettem a botot. Ezután vágta jött, ami bal kézre újfent katasztrófa volt, mert Remény megint ráesett a vállára, illetve vissza is esett ügetésbe. Jobb kézre viszont minden jól ment. Ezzel fejeztük be az edzést.
Március 16-án egy izgalmas edzésünk volt, mert olyan erős szél fújt, hogy sokszor a szél ellen kellett küzdenem a ló hátán. A szél miatt Remény is meg volt bolondulva. Először nagykörön kezdtük az ügetést, majd olyan feladatot kaptam, hogy lépésben egyenes vonalon menjek a kerítésig, majd ott tegyek meg egy kört és visszafelé egyenesen vágtába vissza hozzá. Remény olyat bakolt alám az egyik visszafelé vágta vonalon, hogy azt hittem, nem fogok fennmaradni, de végül mégis. A szél nem akart alább hagyni, ennek ellenére megpróbálkoztunk a vágtával. Aránylag jól is ment. Jobb kézre vissza akart vinni a karámhoz, bal kézre pedig újfent tombolt egyet, mivel megijedt attól, hogy megbotlott. De a lényeg, hogy fent maradtam. Ezután nem tudom honnan, de felszívtam magam és csak azért is meg akartam csinálni a normális kör vágtát. Miután nagyjából sikerült abszolválni, már csak a leléptetés volt. Utólag elmondva, Imi is izgult, hogy fennmaradok-e a lovon.
Március 29-ére felkészültem, ugyanis hirtelen ötlettől vezérelve előző este 10 db bójából és két vödörből építettem egy 20×40-es díjlovagló négyszöget a lucernaföldre. Ezen az edzésen a sarkok és a körök lovaglásán volt a hangsúly, főleg az előkészítésben van elmaradásom. Odáig jutottunk, hogy Remi a sok körön lévő lovaglástól és jármód váltástól tökre átengedő lett és a rohanással is alább hagyott. Aztán áttértünk arra, hogy tanügetés, ami Reményen nehezen megugorható feladat, lévén ügető leszármazott (magyarán ültem már kényelmesebb lovakon, na), majd tanügetésből vágta. Remény olyan szépen átváltott vágtára, hogy teljesen új élményt adott. Eddig mindig beugrott vágtába, most azonban – tényleg nincs rá jobb szó – átváltott. Hatalmas volt. Imi meg is dicsért minket, azt mondta, neki is jól esett ez az edzés, összességében egy négyest adott erre az alkalomra, aminek én hihetetlenül örültem.
Egy újabb hónapot kellett várni a következő edzésre, április 29-én jött legközelebb Imi, ráadásul hozta a saját kutyáját, egy aussiet. Mivel a lucerna már akkora volt, hogy nem lehetett rajta lovagolni, így jobb híján kimentünk a kutyákkal hátra a kinti rétre. Az egyenletes, támaszkodós ügetést gyakoroltatta velem, miközben ő a kutyájával küzdött, ugyanis a kutyus mindenkepp terelni akart minket úgy, hogy az orrát odadugta Remény hátsó lábához, amit Remi nem igazan értékelt. Ezután jött a vágta, ami egy kicsit küzdős volt, ugyanis megint elkezdett ráesni a vállára és elvinni. Végül nagy küzdelmek árán sikerült mindkét kézre összehozni a vágtát. Leléptetésképp először körülötte sétáltam, miközben beszélgettünk, aztán elindultunk be a karámhoz, ahol leszálltam, majd lenyergeltem a lovat.
Ezúttal csak két napot kellett várnom az újabb alkalomra, május 1-én újra jött hozzánk. Mivel hamarabb elkészültem a felnyergeléssel, minthogy ő megérkezett volna, így kisétáltam Reménnyel a kinti területre, így ő rögtön oda is jött hozzánk, ezúttal egy másik aussiet hozott magával, akinek már nem volt annyira terelő ösztöne, így csak általában kellett a kutyákat kerülgetni (főleg Bogyit). Bemelegítés után ügetés közben ezúttal az ügetés lassítását gyakoroltuk (és persze a támaszkodást), majd vágta jött. Ez egy fokkal jobban sikerült, mint két nappal ezelőtt, így Imi ösztönzésére megpróbáltam vágtában támaszkodtatni, ami eddig még nem sikerült. Nem volt egyszerű, az a finom mozdulat még nem működött nála, amire ügetésben már reagált, így Imi folyton mondta, hogy húzzam meg jobban a szárat. Egy nagyobb mozdulat után Remény végre támaszkodott. Nagyon fura érzés volt, olyan volt, mintha eltűnt volna a ló eleje (nyaka) alólam. Két-három vágtaugrásig tartotta így magát, majd megint kinyújtotta a nyakát és vágtáztunk tovább. Megint tanultunk valamit. Leléptetés közben megint beszélgettünk, illetve megbeszéltük, hogy mielőtt legközelebb jön, terepezek egyet Reménnyel, illetve idomítok én is egyedül, majd ő elindult haza, én pedig vissza a tanyába.
Következő péntekre beszéltük a következő időpontot, ám ő lemondta, vasárnap pedig nekem nem volt jó, mivel akkor volt az első VAV felkészítő, amin mindenképp részt akartam venni.
Azóta nem jött, pedig nagyon szerettem volna, ha tud jönni mielőtt Reményt elvisszük a csődörhöz és mielőtt kimegyek Amerikába, de erre sajnos már nem került sor, sőt sajnos bizonyos oknál fogva kevés az esély arra, hogy újra jönni fog.
Pedig nagyon sokat köszönhetek neki. Általa végre megtanulhatok lovagolni. Instrukcióival olyan (siker)élményeket adott, amiket még sosem éreztem. Kezdve azzal, hogy Remény végre támaszkodik, megtanított arra, hogyan kérjem meg Reményt, hogy beemelje magát vágtába, olyan technikát tanított, amit más lovakon is hatásosan tudok alkalmazni (pl. Sp-n Dálián, a 4 éves haflingin, aki másik lovas alatt nyújtott nyakkal rohan, alattam pedig lassabban, kereken üget).
Végre megtaláltam az edzőt, akiben teljes mertekben megbízok, akiről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, és aki által végre érdemben is fejlődni tudok. És akire szükségem van, ezt mit sem bizonyít jobban, mint hogy amikor a megbeszéltek szerint egyedül idomítottam és vágtázni akartam Remivel, akkor újra bakolt vágtába ugrás helyett, mert valamit rosszul csináltam és egyszerűen nem tudtam mit csináltam rosszul és persze nagyon bántott a dolog. Remélem megoldódik a helyzetünk és majd szeptembertől újra ad edzéseket, mert nagyon-nagyon meg szeretnék végre tanulni lovagolni.