A ló, akivel tavaly nyáron még küzdöttem, mert szabadon, kantárral futószárazva is már ügetésben úgy elvitt mint a szaros papírt.

A ló, aki bal kézen nagyon szépen vágtázott futószáron körön, de jobb kézre az istenért sem tudott beugrani anélkül, hogy elszaladna a vállán (közben a körkarámban, ahol volt külső támasztás, ott jól ment a dolog).

A ló, akinél futószáron nem létezett lépés.

A ló, akit köhögése miatt október végén lovagoltam utoljára (és akkor először terepen) és kb. azóta is nem töbsször, mint 5-6 alkalommal foglalkoztam vele (főleg inkább körkarámoztunk, de volt fszár is).

A ló, aki pihent a tél folyamán kb. 3-4 hónapot időhiány / gyógyulás / testi fejlődése miatt.

Ez a ló most jó tempóban, irányítható irammal, jármódokkal megy szabadon a körkarámban.

Ez a ló aránylag jól tűri a hosszú szünet után a nyerget a hátán (volt egy kicsi ugri-bugri, de nem mondanám vészesnek).

Ez a ló türelmesen megáll a fellépő mellett és hiszti nélkül engedi, hogy felszáljak rá körkarámban több hónapos pihenést követően.

Ez a ló a szabadban futószáron, kötőfékben normálisan vágtázik mindkét kézre (és az alacsonyabb jármódokban is irányítható, illetve szépen lép addig, amíg nem kérem tőle, hogy ügessen).

Büszke vagyok rá.

Megérte ez a pár hónap pihi.

Komolyan mondom, bátran fel merném rá tenni a gyerekeket futószárazni.

Nincs egy rossz mozdulata, nincs rossz szándéka.

Egy nagyon kedves, érdeklődő, barátságos, fifikás, rafkós haflingi töltötte be a negyedik évét.

Idén majd azért elkezdődik vele a munka, és ha tényleg ilyen ütemben fejlődik, akkor határ a csillagos ég.

A múlt év utolsó napjaiban elhatároztam, hogy az új év első napján délben felülök a lóra és csinálok egy két órás terepet.

Eleve megcsúsztam, mert végül fél 1 előtt kezdtem el nyergelni: először Zsongit keféltem át, majd Reményt átvezettem az istállóhoz és ott ápoltam le és nyergeltem fel. Közben Zsongi meg meghempergett, így kb. felesleges volt lepucolni.

Felnyergelés után kész útitervvel a fejemben indultunk el. A kapun kívül a kinti legelő felé mentünk lépésben és mivel eleve a szokásosnál hosszabb terepet terveztem, így egészen a játékboltos tanyáig hagytam a lovat lépni. Itt a tulaj a kutyák ugatására kinézett az ablakon, mire köszöntem neki, ő pedig rocker jellel köszönt, amit egy nagy mosoly mellett viszonoztam. Miután elhagytuk a tanyát, (a korábbi alkalmakhoz hasonlóan) szépen laza száron ügetni kezdtünk, Remény nem sietett annak ellenére, hogy Zsongi előttünk vágtázott. Kutyák persze körülöttünk.

Újabb tanyás területhez értünk, előbb Walterék mellett mentünk el, majd a sarkon lévő ismerősök tanyája felé közelítettem, ahol a kau volt. Ahogy közeledtünk, jöttek is elő a kutyák, és mikor odaértünk, a kau kirobbant a kerítésen lévő lyukon. Én megdöbbentem és megijedtem. Egy pillanatra az futott át a fejemen, hogy kit fog megtámadni, de egyenesen Tarzanhoz ment és leteperte a szőkét.

Annak ellenére, hogy három napja ültem fel Remire, megint kedvem volt ahhoz, hogy kimenjünk terepre – az eddig leghosszabbra, ami Zsongival volt. Természetesen mindkét kutya velünk jött, így mentünk ki ötösben.

Mivel reggel apuval szokás szerint kivittük őket, ezért a körkarámnál nyergeltem fel Remit, miután őt is és Zsongit is kiengedtem onnan. Gyorsan leápoltam és felnyergeltem a mamát, addig Zsongi a közelben legelészett. Miután megvoltam a nyergeléssel, felszálltam és elindultunk.

Elértünk M. bácsi tanyájához, ahol kijött a kutya, mi meg szokás szerint elosontunk mellette, közben köszöntem a bácsinak, aki kint kapált. Miután elhagytuk a tanyáját és biztonságosnak ítéltem, miszerint a kutya nem fog utánunk rohanni, beugrattam Remit vágtába és egészen a beláthatatlan kanyarig vágtáztunk. A kanyaron túl ügetésre fogtam, így fordultunk be a fenyvesbe és egészen az emelkedő tetejéig ügettünk.

A fenyves végi tanyában otthon voltak, így megálltam velük beszélgetni, főleg mivel a házaspár fia és unokája is ott volt, és az apuka meg akarta mutatni a babának a lovakat. Közben vagy ötször hívtam ki a kutyákat az udvarból, akik mindenáron meg akartak ismerkedni a kennelben levő kutyával, így végül az lett a megoldás, hogy a bácsi becsukta a kaput. A kb. 10 perces beszélgetést követően újfent vágtából indultunk el a tanyától, azonban Zsongi ezt meghiúsította (elénk jött), így inkább csak ügettünk.

Megálltunk a sarkon levő méhész tanyánál is, mivel a lány bent volt és meg akartam tőle kérdezni, hogy a megkötött németjuhász mindig meg van-e kötve, csak hogy ne legyen a jövőben ebből probléma. Szerencsére a leányzó biztosított, hogy a kutya mindig meg van kötve, így nekem nem kell attól félni, hogy ki fog jönni a tanyából.

A tanyától ügetésben távoztunk, így kb. először valaha ügetésben mentünk végig az egyenetlen úton. Remény nem rohant, szépen kontroll alatt volt, ezért is hagytam, hogy ügessen.

Végre megszületett a kis drágánk.

Előzmények

Na de kezdjük az elején, vagyis az előző kapcsolatos bejegyzést folytatva.

Szerencsére az időjárás és a körülmények kegyesek voltak egészen az ellésig, vagyis Remény (az utolsó hónapban már csak ő, Lujzit már nem engedtük ki) végig ki tudott menni a lucernára és a rozsra, mindkét növény pont a megfelelő nagyságú volt.

Bár a nem-ivászatot továbbra is folytatta, de ahogy egyre melegebbre fordult az idő, úgy ivott egyre többet, de mondjuk Lujzival összehasonlítva még mindig nem eleget. Próbálkoztam még az ízesítésekkel, de nem vált be semmi, így hát ráhagytam.

Az utolsó napig sétáltam vele majdnem minden délután / este, hogy mozgassam, volt, hogy Lujzival együtt.

Az összes lovas vemhességi kalkulátor szerint május 18. és június 2. között kellett volna megellenie, de túllépte az utolsó határidőt is.

Az utolsó két héten minden nap néztem a cicijét. A cici előtti terület az utolsó hónapban duzzadt meg, az ellés előtti két hétben a cicije is elkezdett változni, de nem nagyon. Az elmúlt pár napban kezdett megtellni, de nem olyan módon, mint ahogy azt a neten leírták: viaszos dugó az emlőn, feszült emlő. Csupán csak kitelt. Tegnapi állapotból még egy pár napot jósoltam volna neki.

Pénteken vettem Pesten egy Xiaomi kültéri kamerát, amely már amúgy is régóta tervben volt, viszont az ellés közeledtével egyre sürgetőbb lett. Még aznap fel is szereltük az istállóba, így mindkét ló beállójára ráláttam. Bár először kültérre akartam tenni, de mivel hetek óta már szalmával terítjük a beállót, így reméltem, hogy inkább bent fog megelleni, mint kint a homokban. A kamera úgy van beállítva, hogy értesítést küldjön a telefonomra, valahányszor mozgást érzékel, vagyis ha valamelyik ló bemegy vagy elmegy a beállóból és felvesz egy 10 mp-es videót.

A májusi szitu után bíztam abban, hogy idővel valahogy folytatása lesz az Imi által tartott edzéseknek.

Mikor hazajöttem Amerikából, akkor is kerestem, majd nagy nehezen sikerült októberben telefonon elérni, ekkor beszéltünk majd negyed órát. Végül azzal a megegyezéssel tette le a telefont, hogy két hét múlva, mikor hazajön külföldről újra keressem meg. Így is történt, ekkor újfent nem sikerült elérni. Mit ne mondjak, nem voltam feldobódva. Volt még egy-két dolog, de végül csak nem sikerült találkozni.

Január végén anyu üzleti okból felhívta Imit (rögtön felvette) és a beszélgetés végén a buzdításomra megemlítette a valóságot, hogy a tőle tanultak mentettek meg a tavaszi félévben és a nyáron és hogy szeretnék a továbbiakban is tanulni tőle, amennyiben ő vállalná.

Másnap reggel felhívott és megbeszéltük, hogy 9-re kimegyek hozzá. Felöltöztem és elautóztam a város másik felére és beszélgettünk. Végül ez alkalommal is abban egyeztünk meg, hogy másfél hét múlva felhívom, mikor újra hazajön kintről.

Végül a másfél hétből az én oldalamról két és fél hét lett, vagyis most szerdán hívtam fel… volna. Csakhogy megint nem vette fel. Komolyan már az járt a fejemben, hogy a római pápát hamarabb el lehet érni, mint őt .

Ma aztán felhúztam magam és miután Gáborék az eső miatt lemondták az edzést, hazafelé elmentem hozzá. Otthon volt, éppen a lovakat etette.

Beszélgetés közben segítettem a lovakkal kapcsolatban, aztán mivel nem akartam feltartani, ezért elköszöntem. Végül abban egyeztünk meg, hogy hétfőn délután újra elkezdjük az edzéseket, ezúttal viszont nála, mivel Remény ugye 8 hónapos vemhes.

Az elmúlt két hónapban nagyot változott a lovas világom. Főleg az előző két hétben.

Mikor hazajöttem Amerikából, rögtön felhívtam Szandrát, hogy szeretnék újra járni edzésre, hiszen nem éppen a helyes lovaglásról szólt a nyár.

Szóval szeptember 23-tól folyamatosan járok hozzá, heti kétszer minimum:

• Szeptember 23, 25, 26. – Szerény
• Október 5. – Szerény
• Október 7. – Szerény, Roy King (szabadon)
• Október 10. – Ribizli, Szerény (szabadon)
• Október 25, 27. – Ribizli
• November 11, 15, 18. – Ribizli

Az állandó testtartás javítás (dőlj hátra, ereszd le a vállad) mellett Szerénnyel főként a vágtát gyakoroltuk, illetve az állóképességemet fejlesztettük, továbbá kétszer cavalettiztünk. Októberben kaptam egy második lovat is lovaglásra, de az inkább a lemozgatásról szólt és Szandra nem tartott szigorúan edzést, rám (ránk) volt bízva, hogy mit csinálunk a lovakkal. Roy King egy hihetetlenül hajtós ló, a vágta folyamán szinte hallottam, hogy röhög a bénázásomon, mert egy tapodtat sem moccant. Viszont nagyon kényelmes volt és a fokozás is könnyebben ment vele, mint mondjuk Szerénnyel. Az egyik lovaglás alkalmával kinéztem Ribizlit egy másik lovas alatt és megkérdeztem Szandrát, hogy egyszer nem ülhetek-e rá.

A következő alkalommal őt kaptam és Szandra szerint annyira összepasszolunk a 4 éves kicsi lóval (kb. 140 cm), hogy azóta csak rajta lovagolok. Vele nagyon sokat idomítok és korrigálok, hiszen ő még fiatal és tanítani kell. Nagyon aranyos és jó szándékú lovacska, néha visszatart és néha megiramodik vágtában, de gyorsan megérti, mit szeretnék. November közepén járóiskoláztam vele, illetve egy rövidke programot is lelovagoltam, hogy legyen feladata és Szandra és az én megelégedésemre nagyon ügyes volt.

Volt, amikor egyedül, volt amikor több lovassal is, de mióta Ribizlivel lovagolok, azóta az egyik ismerős anyukával lovagolok, akivel egy szinten vagyunk tudásban, viszont ő a hippológus képzésre jár.

Október elején megkérdeztem Zolit, hogy járhatok-e hozzá ugró edzésre, mire ő azt mondta, hogy majd meglátjuk. A két konzultáció közötti időben pedig azon agyaltam, hogy ezzel az ígérettel nem megyek sokra, mert nem is az, hogy lemaradok, de valahogy mégis nyomasztott, hogy nem leszek elég jó.