Annak ellenére, hogy három napja ültem fel Remire, megint kedvem volt ahhoz, hogy kimenjünk terepre – az eddig leghosszabbra, ami Zsongival volt. Természetesen mindkét kutya velünk jött, így mentünk ki ötösben.
Mivel reggel apuval szokás szerint kivittük őket, ezért a körkarámnál nyergeltem fel Remit, miután őt is és Zsongit is kiengedtem onnan. Gyorsan leápoltam és felnyergeltem a mamát, addig Zsongi a közelben legelészett. Miután megvoltam a nyergeléssel, felszálltam és elindultunk.
Elértünk M. bácsi tanyájához, ahol kijött a kutya, mi meg szokás szerint elosontunk mellette, közben köszöntem a bácsinak, aki kint kapált. Miután elhagytuk a tanyáját és biztonságosnak ítéltem, miszerint a kutya nem fog utánunk rohanni, beugrattam Remit vágtába és egészen a beláthatatlan kanyarig vágtáztunk. A kanyaron túl ügetésre fogtam, így fordultunk be a fenyvesbe és egészen az emelkedő tetejéig ügettünk.
A fenyves végi tanyában otthon voltak, így megálltam velük beszélgetni, főleg mivel a házaspár fia és unokája is ott volt, és az apuka meg akarta mutatni a babának a lovakat. Közben vagy ötször hívtam ki a kutyákat az udvarból, akik mindenáron meg akartak ismerkedni a kennelben levő kutyával, így végül az lett a megoldás, hogy a bácsi becsukta a kaput. A kb. 10 perces beszélgetést követően újfent vágtából indultunk el a tanyától, azonban Zsongi ezt meghiúsította (elénk jött), így inkább csak ügettünk.
Megálltunk a sarkon levő méhész tanyánál is, mivel a lány bent volt és meg akartam tőle kérdezni, hogy a megkötött németjuhász mindig meg van-e kötve, csak hogy ne legyen a jövőben ebből probléma. Szerencsére a leányzó biztosított, hogy a kutya mindig meg van kötve, így nekem nem kell attól félni, hogy ki fog jönni a tanyából.
A tanyától ügetésben távoztunk, így kb. először valaha ügetésben mentünk végig az egyenetlen úton. Remény nem rohant, szépen kontroll alatt volt, ezért is hagytam, hogy ügessen.
A susnyásnál aztán beugrattam vágtába, először lassabb, kontrollált vágtát szerettem volna, de láttam, hogy Zsongi meg akart minket előzni, így hát szárat adva hagytam Reménynek, hogy felgyorsuljon, így már-már versenyeztünk a csikóval. A susnyás végén visszavettem kontrollált ügetésbe, majd a nagy fáknál lépésbe. Itt fordultunk hazafelé, immár lépésben. Pár perc lépést követően újfent kontrollált ügetésre fogtam a Remit, de nem a szakasz végéig, csak pár lépés erejéig, mivel láttam Zsongin, hogy azért kezd már elfáradni.
Átsétáltunk a tőlünk balra levő földesútra és akkor láttam, hogy valaki kikanyarodik az út túlsó felén lévő tanyából és mivel nem szállt ki senki a kocsiból, így megfordult a fejemben, hogy a kapu vajon be lesz-e csukva, mire odaérünk.
Mikor közelebb értünk, láttam, hogy a kapu nincs becsukva, de már az ottani kutyák is észrevettek és rohantak a kerítéshez. Megállítottam Remit és bekiabáltam, hogy itthon vannak-e, mire az épület másik oldaláról felegyenesedett a tanya egyik gazdája. Ebben a pillanatban a tanya kutyái is kijöttek a nyitott kapun, a kaukázusi pedig nekitámadt a Tarzannak. Erre elkezdtem kiabálni, hogy Siess!. Tarzan bár próbálta megvédeni magát, de nem támadott vissza, így pár másodperc múlva abbahagyták a verekedést, időközben a lány is odaért a kapuhoz, behívta a kutyát és becsukta az ajtókat. Tarzannak szerencsére nem lett semmi baja, csupán egy csomónyi szőrrel lett kevesebb. Én meg egy szívinfarktussal lettem több.
Indultunk tovább, mire félhangosan megjegyezte a lány, hogy „Minek kell a kutyákat erre sétáltatni?!”. Na ezen megdöbbentem. Többet nem hallottam, mivel a kau még mindig ugatott és nekiment a kerítésnek. A ház mellett elhaladva megint a lány közelébe értünk, mire mondtam neki, hogy a kutyák mindig velem vannak. A válaszát már nem hallottam az ugató kutyáktól, de talán jobb is.
Innen már csak lépésben mentünk, egyrészt Zsongi miatt, másrészt a kutyáim miatt. Tarzan feldúlt volt (felállt a szőr a hátán), Bogyó meg bár a közelünkben maradt, de kerülő úton ment egy ideig, aztán beállt mögénk. Én meg agyaltam. Így értünk haza.
Zsongin egyébként meglepődtem, mert bár a kau ugatva, a kerítésnek nekirontva jött mellettünk, miután be lett zárva a tanyába, a csikó inkább közelebb ment a kerítéshez és ismerkedni akart. Abban a pillanatban csak haladni akartam tovább, így Reménnyel nekimentem, hogy ő és a kerítés között legyünk. Utólag visszagondolva viszont büszke vagyok rá, mert ebből látszik, hogy mennyire kiegyensúlyozott, és nem egy idegbajos csikó.
Hazafelé azon gondolkodtam, hogy bakker, valamikor még jóban voltam a lánnyal, hisz évekkel ezelőtt még együtt lovaztunk a Robinál. Aztán tavaly volt az a nem köszönős eset, most meg ez…
Nem azzal van a baj, hogy a kapu nyitva maradt (vagyis de), mert szerencsére nem történt semmi baj. De mi lett volna, ha a kutyák nincsenek velünk, akkor a kau a lovaknak megy neki, vagy ha én leesek és nekem támad a kutya? Nem lehet tudni. Meg talán az is oké, hogy nyitva maradt a kapu, mert a fene se gondolta volna, hogy lovasok fognak arra menni. De mindezt megfordítva meg pont, hogy be kellett volna csukni, mert lehet, hogy lovasok jönnek (vagy biciklis, vagy gyalogos, akárki). De a leginkább a hozzállás az, amit nem értek. Miért kellett beszólni?