Ezt a bejegyzést eredetileg naponként akartam megírni, amikor megtörtént, csak aztán nem jött össze, így mind a nyolc eddig (remélem eddig és lesz még) megtörtént lovaglást ebbe a bejegyzésbe írom.

Következőleg a hirtelen adódott edzés után három nappal, november 28-ra 9-re beszéltük meg, hogy jön újra. El is kezdtem nyugisan nyergelni fél kilenckor, de nem jött. 11-re érkezett csak meg, én pedig bosszús voltam. De végül is tartott egy nagyon jó edzést. Lerakott két rudat egy 20 m-es kör két oldalára és azon kellett átmenni. Vágtáztam is, jobb kézre aránylag jól ment, balra azonban újfent nem akart helyes lábra beugrani, de végül addig ügyeskedtünk, hogy összejött. Közben persze végig ment az ülésjavítás – dőljek hátra, pláne ügetésben. Teljesen más élmény volt, tökre úgy éreztem, mintha nem találnám meg az egyensúlyomat.

Egy hónap múlva, január 1-én került sor a következő edzésre az ő kezdeményezésére. Remény egyre jobban reagált a „szivacsozásra” (mi erre a szakszó?) ügetésben. Vágta is alapvetően jó volt, azonban bal kézre ráesett a külső vállára és el akart vinni Lujzi felé. Persze korrigáltuk, de ez okozott egy blokkot bennem a vágta iránt. Hurrá. Majd kijavítjuk.

Konkrétan három hónap telt el a következő edzés előtt. Persze gyakoroltam nélküle is, amiket eddig tanultam. Remény egyre jobb és jobb lett és meglepően vettem észre, hogy mennyire jól reagált arra, amikor ellazítottam magam ügetésben és nem feszítettem be magam: átengedőbb, ütemesebb, lazább lett ő is.

Szóval március 1-én jött újra. Épp trágyaszórás volt a karám mellett, ahol az edzést szokta tartani, így átmentünk a lucernaföld végére. Megmutattam neki, mit gyakoroltunk a három hónap alatt, mire kaptam dicséretet. Ám megelégelte az örökös előredőlésemet, így keresett egy botot és berakta a hátam mögé, ami borzasztó kényelmetlen volt. Így kellett pár kört megtennem lépésben, majd végre kivehettem a botot. Ezután vágta jött, ami bal kézre újfent katasztrófa volt, mert Remény megint ráesett a vállára, illetve vissza is esett ügetésbe. Jobb kézre viszont minden jól ment. Ezzel fejeztük be az edzést.

Oké, ez így elég hülyén hangzik, de örülök, hogy leestem a lóról.

Történt ugyanis, hogy vasárnapi edzésen Imivel megbeszéltük, hogy mivel pénteken tud legközelebb jönni, ezért hétfőn vagy kedden kimegyek Reménnyel terepre, hogy ne csak az idomítás legyen.

Végül ma tudtam felülni, de így kb. sötétedés előtt 1 órával. Felnyergeltem Remit, aztán gondoltam, hogy miért ne jöjjön a Lujzi velünk, legalább kitombolja magát. Fel is tettem Lujzira a kötőféket és kiengedtem, majd felraktam Remire a kantárt és felültem rá.

Lujzi szokás szerint legelt, tombolt, a kutyákat kergette (Bogyó nagyon meg is volt ijedve), így indultunk el a kutyákkal együtt a minimális körre, de ezúttal a kinti földek felől indultunk el.

Lujzi fel alá rohant, még a betonon is, de szerencsére az autósok jófejek voltak, bár el tudom képzelni a morgást a bajszuk alatt.

Mentünk a földesútra, Lujzi legelt, meg körülöttünk volt, mi ügetünk kicsit Remivel. Következett a mögöttünk lévő tanya melletti erdős-kacskaringós rész, ami a kanyarok miatt nem nagyon belátható. Nem is volna ezzel baj, azonban Lujzi mindig előre megy és mivel Remi nem látja őt, ezért felspannolja magát.

Most is ez történt, Lujzi eltűnt az egyik kanyar után előttünk, erre Remi elkezdett vágtázni alattam és épp utolértük a haflingit, amikor Remi bebakolt alám, én pedig a válla felett legurultam róla előre. Egy pillanatig az volt bennem, míg kapaszkodtam, hogy csak meg ne taposson, de szerencsére nem történt semmi. A fejem koppant egy nagyot a kemény úton, de a kobak megvédett.

Anyuékhoz jött új ügyfél, egy lovas ember. Anyu mesélt neki a próbálkozásainkról, hogy legyen Reménytől csikónk, ő pedig adott még egy tippet, amivel majd tavasszal megpróbálkozunk. Azonban amikor először járt nálunk, mesterszakos elfoglaltságok miatt sajnos nem tudtam jelen lenni, de anyu megígérte, hogy mindenképp szól, ha én itthon leszek és Imre is jön.

Ma végre tudtam vele találkozni, meséltem én is neki Remiről, hogy én hogyan éltem meg a próbálkozásokat, aztán anyu invitálására kimentünk megnézni a lovakat. Én pedig tovább meséltem a lovaglási problémákról: rohan, csak jobbkezes vágta, megállás nehézkes, idegességében tátog, és csattogtatja a fogait, magyarul mindazok, amik belovagláskor és azóta is a tudásom hiányosságát mutatja meg. Azt eddig is tudtam, hogy technikailag csak ülök a lovon és nem lovagolok és ez most nagyon kibukott. A hibák pedig azért is erősödtek fel, mert azzal, hogy a lovas suliban is lovagolok, referenciát kaptam arról, hogy hogyan kéne „működnie” egy jól belovagolt lónak. Na meg az utóbbi időben elég sokat veszekedtem a lóval, és nem az ő hibájából: az elmúlt másfél hónapban nem ültem rá, szintén egyetemi elfoglaltságok miatt (szakdolgozat, brr!), ezért tele volt, valószínűleg én sem úgy nyúltam hozzá, ahogy kellett volna stb.

Visszatérve a mai napra. Miután elsoroltam a problémáimat, mondta, hogy akkor üljek fel rá, megnézzük mi a helyzet. Eléggé meglepődtem, teljesen váratlanul ért.

Szerencsére passzos nadrág volt éppen rajtam, így előkotortam a nyergesben egy zoknit (szerencsére volt tartalékban egy térdzokni), felhúztam a cipőt és chapset. Aztán a beszélgetés alapján azzal kezdtük a dolgot, hogy kicseréltük a zablás kantáron a feszítőzablát a kétszertört réz olívzablára, majd fogtam a felszerelést és lepucolás után felnyergeltem a lovat és heveder húzás után felszálltam rá a fellépőről.

Az este, miután levezettem Lujzit a futóról és vezettem a helyére, volt egy kis összerúgás, melyből hátrafordulva csak annyit láttam, hogy Tarzan (aki szokás szerint közvetlen mögötte jött utánunk) farkát behúzva, sántítva rohan el. Az még mindig tisztázatlan, hogy Lujzi a kutya miatt rúgott-e ki, vagy Remény miatt.

Másnap reggelre széttörték a közöttük levő karám felső elemét. Harmadnap reggelre pedig tovább folytatták és a középsőt is eltörve Lujzi átment Reményhez, onnan pedig kiszökött, lévén Remi karámja keresztben kicsit foghíjas volt. Reggel apu a karám körül találta őt, de szerencsére simán meg tudta fogni és visszavitte a csikót a helyére. A két rúd és Remi karámjának hiányzó részei mind pótolva lettek.

Másnap kivittem őt a körkarámba, de nem volt túl sok értelme, mert Remi érdekelte, rám nem nagyon figyelt. Pici hajtás után vissza is vittem őt a helyére.

Évekkel ezelőtt, mikor még B. Szilvinél lovagoltam, az egyik nyáron a táborban egy fjord pónin ültem és rajta ugrattam először komolyabbat. Emlékszem, hogy egyedül alattam ment normálisan és erre nagyon büszke voltam. Akkor szerettem bele a fajtába.

Ám van még egy kedvenc fajtám, mégpedig a haflingi. Cukik, különlegesek, nyugisak, gyerekek mellé is való (ami fontos szempont).

Még a nyáron beléptem Fb-n mindkét fajta csoportjába. Először csak olvasgattam a bejegyzéseket, ki milyen élményt oszt meg és nem egyszer olvastam beszámolókat a fjordok makacsságáról. E miatt billent a mérleg a haflingi felé, de csak úgy, hogy „egyszer majd, ha veszünk lovat”. (Ez nem jelenti azt, hogy továbbra sincs bakancslistámon a norvég fajta.)

Akkor még nem tudtam, hogy ez a téma már a közeljövőben aktuális lesz, hiszen szeptember elején Krist sajnos elpusztult.

Tudtuk, hogy szeretnénk Remény mellé lovat, hogy ne legyen egyedül. Persze voltak keresési kritériumok: ne legyen 160 cm-nél magasabb, nagyon minimum 6, de inkább 8-10 éves lovat szerettem volna, de semmiképp nem csikót. Fajtája mindegy volt, olyan szempontból, hogy hobbi lónak jó legyen. El is kezdtem keresgélni a lovasok.hu-n, hafikat is nézegettem, egy csomó volt fent, de egyik sem fogott meg igazán. Fjordokat, pláne jó vérvonalút, meg ugye köztudottan nagyon nehéz az országban eladót találni. A csoportokban is voltak mindkét helyen eladó lovak (a fjordoknál jóval ritkábban). Néha, amelyik hirdetés megtetszett, azt átküldtem anyunak is üzenetben, de sorra nemet mondott. Így hát el is engedtem a témát, úgy voltam vele, hogy majd egyszer, ha szembejön.

Szeptember 30. – Woodoo – T. Tícia

5-re beszéltük meg a lovaglást, de háromnegyed előtt sikerült csak odaérni. A lányok megmutatták, hogy hol találom a lovat és a felszerelését. Elkezdtem gyorsan leápolni a lovat az egyik lány segítségével, felnyergeltem, majd végszóra készen is lettünk.

Négyen átmentünk a fedelesbe, majd felszállás után elkezdődött az óra. Woodoo elég hajtós ló, pálca is kell hozzá. Elkínlódtam vele. Volt lépés, ügetés, könnyített ügetés, kengyelnélkülizés és mindenféle lovardai alakzat, majd következett a vágta, ami kész katasztrófa volt. Eleve elfáradtam a folytonos csizmasegítség adása miatt, hogy ügetésben és tempóban tartsam a lovat. Szétosztottak minket két csapatra és a fedeles két oldalán nagykörön kezdtünk vágtázni. Vagyis én csak kezdtem volna, mert mint kiderült, itt nem úgy kell beugratni a lovat vágtába, ahogy én azt addig tanultam: leülök tanügetésbe, belső csizma a hevederen, külső a heveder mögött, megtartom a szárat és vágta. Szóval itt eleve könnyített ügetésből kell beugratni vágtába, ami nehéz volt, mert reflexszerűen le akartam ülni. Egy csomó ideig kínlódtam, aztán mondták, hogy hagyjam rá (a többiek addig simán vágtáztak), mert nem jó sem a lónak, sem nekem, én meg közben majdnem sírva fakadtam a fáradtságtól és a csalódottságtól. Végül leléptettük a lovakat és visszamentünk az istállóba. Lenyergelés után leápoltam a lovat, a lovarda szokása szerint lepucoltam a kantárt és a hevedert, majd visszavittem a felszerelést a nyergesbe. Elköszöntem a lányoktól és elindultam haza. Abban maradtunk, hogy majd keresem őket a következő időponttal kapcsolatban.